„A hála emeli, felemeli duzzadó szívemet. Ha pattan ez az egyetlen kicsi rügy az ágon: Talán elárad az egész világon.” –írja Reményik Sándor.

A következő kérdéseket tettem fel, amelyekre közösen kerestük a választ. El lehet határozni hogy luxus nyaralásra megyek? Igen. De el lehet azt határozni, hogy ott boldog leszek? Nem. Jó lenne, ha anyagilag gondtalanul élnék? Igen. Ha sok pénzem lenne, már nem lenne semmi gondom? Nem. Sok ember nem nélkülözik a szó valódi értelmében, mégis boldogtalan. Azonban valószínűleg nem is létezik olyan ember, aki nem küzdött valamilyen problémával élete során. Bizonyára sokan vannak, akik csak egy napra is cserélnének velem! A feladat az volt, hogy gyűjtsünk olyan dolgokat, amelyek számunkra természetesek tűnhetnek, a világon sokaknak nem. PPT bemutató képei segítettek a gyerekeknek átgondolni ezeket: nem kell menekülnünk, nem éhezünk napokig, nem kell tiszta vízért sorban állni, a szűkebb közösségünkben nincs tartós beteg, vagy reménytelen helyzetben lévő, otthonunkban családtagjaink várnak minket. Innen vezettem rá a gyerekeket arra a gondolatra, hogy szubjektív jóllétünk nem azonos anyagi helyzetünkkel vagy társadalmi helyünkkel. Szerényebb körülmények között is létezik derűs élet.

Az elmúlt időszak számos kihívást hozott életünkben. A tanulóknak össze kellett állítani egy listát azon dolgokról, amelyek korábbi években fel sem tűntek. A következő lista született: meleg szoba, ételek bősége, egészség, iskolába járás, idő töltése szórakozóhelyeken, üzemanyag tankolása és a béke is. A veszteség, a hiány ráébreszt értékeink megbecsülésére!
A következőkben az egyén és a közösség viszonyát vizsgáltuk meg. Vajon miért derűsebbek sokszor a természeti népek vagy kisebb közösségben élők, mint egy nagyvárosban minden kényelemmel és lehetőséggel ellátott mégis folyton követelőző, elégedetlen (=hálátlan) emberek?

Az örök kérdés: melyik a fontosabb az egyén szabadsága, vagy a közösség érdeke? Üdvözítő saját érdekeink szerint élni? Vajon éppen ezért vagyunk sokszor magányosak és kimerültek is, hiszen akik az egyéni érdekeket helyezik mindig előtérbe, folyton versengenek, de sohasem elégedettek. Akik a csoportos értékek szerint élnek, igyekeznek megtalálni helyüket és szerepüket a közösségben és mindig ott van számukra a közösség támogató ereje. Hogy jobban megértessem ezt a gondolatot, egy osztálytalálkozó emlékét idéztem fel: Egykori osztálytársam nehéz családi körülményekből küzdötte fel magát jómódúvá, de a boldogságát mégsem ez, hanem a néptánccsoporthoz való tartozása jelenti számára. Rendszeresek a próbák és az utazások a különböző fellépésekre. Az együttes élmények nagyon fontosak számára és hálával gondol minden tartalmas időtöltésre.
A szerelemről a vonzalom és a másik ember iránti csodálat jut először az eszünkbe. Kaffka Margit író, költő egyik versében a háláról ír, hogyan emelte fel és tette hálássá a tudat, hogy szeretik. Hálát érezhetünk az iránt a személy iránt, mindegy a kapcsolat minősége, barátság vagy szerelem, aki jobb énünket megbecsüli és ezáltal segít saját értékeink felismerésében, amellyel talán valóban jobb emberekké is válhatunk.
„Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grál-borát ajánltad:
Most már, míg élek, szent leszek;
Felmagasztaltál; fennt leszek;
Végig „te színed előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!”

Legtöbben folyamatosan azon törjük a fejünket hogy mi nincs és mi lehetne. Jó lenne hálát érezni mindazért, ami működik az életében vagy aminek a létezését természetesnek vesszük és fel sem tűnik, hogy másképp is lehetne. Amikor elveszítjük és nélkülöznünk kell, akkor jövünk rá, mit vesztettünk. Mintha a világ csak értünk és az egyre növő igényeinkért lenne, közben észre sem vesszük, úgy múlik el az életünk és még arra sem gondolunk milyen érték maga az élet. Az élet attól értékes, hogy véges. Ha ezt tudjuk, minden pillanatot ajándéknak tekintünk.
Egy rövid gyógyulástörténetet osztottam meg a gyerekekkel: Sokak csak egy súlyos betegség, vagy veszteség után kezdik értékelni az élet adományait, a gyógyulás vezeti el őket önmaguk felfedezéséhez és megváltoztatja viszonyulásukat az élethez.
Megnéztük a képeket, videókat amelyet néhány tanuló gyűjtött az állatok hálájáról. A hattyú megmentőjét nyakával öleli, a mókus visszatér a jótevő családhoz, az eladandó kecske sírva bújik gazdájához. A közelmúltban a média érdeklődését is felkeltette az Attila sírját őrző kutya Vámospércsen. Az állatok hálásak. Mi miért nem vagyunk azok?
Kevesen vannak, akiknek eszükbe jut, hogy az maga élet menyire egyedi és értékes. Sok pénzt ölünk a Marsra való eljutásra, vagy a mennyről szövünk ábrándokat, közben nem tűnik föl, hogy paradicsomi életünk volt a végtelennek tűnő univerzumban és ezt felelőtlenül tönkretettük. Eddigi ismereteink szerint a Föld a világegyetem egyetlen olyan bolygója, amelyről tudjuk, hogy életet hordoz.

Elkészítettük a hála leveleinket is: mindenki leírta személyes gondolatait, miért lehet hálás.
Ha kevesebbel is beérjük és megbecsüljük kincseinket, cseppnyi hálát érzünk, ha nem csak mindig magunk önző érdekeire és saját bajainkra gondolunk, ha tudunk segíteni és adni másoknak, ha tudjuk gazdagítani a közösségeket, ahová tartozunk, felelősséggel gondolunk környezetünkre és nem kiszipolyozzuk azt, már jobban érezzük magunkat és mások is jobban fogják érezni magukat.

Páskándi Géza gondolataival zártuk a foglalkozást:
„Oly könnyen tudok már szeretni
és talán tudom is miért:
úgy vagyok, mint az évszakokkal,
meglátom mindben, ami szép.
Télben a metsző frissességet,
nyaraknak tűnő illatát,
az új tavaszban a szerelmet
s az őszben azt, hogy megadja magát:
a bölcs erőt, hogy duruzsolva
viseli el a szép halált.

Oly könnyen tudok már szeretni,
a szívem tágas, olyan ép:
én mindenkiben megkeresem,
és meg is lelem, ami szép.”