Ez a másik felvétel. Az igalomtól becsúszott egy kis nyelvhelyességi baki is, de szerintem a lényeg az, ami szívből jön.
A hála gyakorlása
Elkészítettük idei első videónkat. A feladat reklám film a háláról. Többszöri nekifutásra sem értették meg a gyerekek, hogy inkább arról kellene beszélni miért jó hálásnak lenni, és nem arról, én miért vagyok hálás. Valószínű bennem volt a hiba.) De annyira lelkesek voltak, hogy ennek ellenére a két legjobb változatot megpróbálom feltölteni. A lelkesedés maga egy reklám. Volt, aki nem akart beszélni és van egy kislány, aki olyan betegséggel küzd, hogy nem beszél mások előtt, csak otthon a családjában. Nekik egy fogalmazást adtam feladatul a háláról. Kíváncsian várom az alkotásaikat!
Mindig hálás vagyok, amikor ragyogó és megdöbbent tekintettel megkérdezik óra végén: “-Már vége az órának?” 🙂
Édes kis Manóimmal másodszor indultunk neki a programnak. Nehezen indult az évünk, az idővel még gazdálkodnunk kell, de végre elkezdtük!
Nagyon vártam már! Milyen lesz másodszor? Hiszen már ismerősebbek a témák és ők is nagyobbak. Nagyon jóóóó! Könyebben beszélnek az érzéseikről és jobban értik a lényeget, amit egy-egy tettünk után érezhetünk.
Így van ez a hálával is! Elkezdtük a feladatokat és holnap HÁLAKUPONT készítünk anyának!
Jövő héten folytatjuk!
Hálát adok mindazokért a mosolyokért , amelyeket kapok a gyerekektől nap mind nap. Hálás vagyok, hogy olyan munkahelyen dolgozom ahol ilyen gyerekek vannak. Mindennaposak a “szeretlek, imádlak, nagyon hiányzol” !- ezért nagyon szeretem Őket !
Hazaértem, leültem pihenni, elhatároztam, hogy pár perccel megajándékozom magam. Miután a lelkem is lecsendesült, megéreztem a nyitott ablakon át besurranó szellő illatát. Ahogy egyre inkább erre figyeltem, még jókedvű, nyárbúcsúztató énekét is hallottam. Jóleső döbbenet futott át rajtam: “Milyen fantasztikus érzés mindezt érezni, hallani, beleszippantani a léleksimogató levegőbe.” Hálás vagyok a Pillanatért.
Az augusztust azzal töltöttem, hogy ráhangolódjak a programra, és csatlakoztam egy közösségi csoporthoz, akik ismeretlenül egy hónapig minden este megosztottuk egymással az aznapi legjobb 3 élményünket. Nagyon jó volt minden este végiggondolni a napomat, és érdeklődve olvastam, hogy a többiek milyen érdekes dolgokra figyelnek fel a hétköznapjaikban.
Nagyon vártam a szeptemberi indulást, és jó látni, hogy a szülők és a gyerekek is jól fogadták a kezdeményezést. A kezdeti döcögést természetesnek tartom, de vannak már érdekes meglátások, kedves gondolatok, és tudom, hogy ez egyre jobb lesz. Köszönöm Nektek! 🙂
Óra volt, épp a háláról beszélgettünk az óraterv szerint. Újonnan érkezett “kis vagányunk “problémája is felmerült. Eleinte csak figyelő volt, majd egy idő után, mikor végighallgatta az osztálytársait, hogy azok mi mindenért hálásak, én pedig próbáltam “kis vagányunk” szemszögét megláttatni az osztállyal, hirtelen, a száját éppen csak kinyitva csendben kifakadt: “-Ti nem tudjátok, milyen rossz nekem…..” A sírással küszködött, csillogtak a szemei, megremegett az arca, de még tartotta magát. Az osztályban mindenki döbbenten figyelt. Az egyik fiú megkérdezett: “-Tanár néni, akkor miért ránk haragszik?” (Utalva arra, hogy az ideköltözéséről nem a társai tehetnek.) Ekkor halkan megkértem a fiút, forduljon “kis vagányunk” felé, és kérdezze meg őt a szemébe nézve. A pillanat, ahogy ott egymással szemben emberi hangon elhangzott a kérdés, felemelő volt. Akkor egy pillanatra beleláttak valamibe, amit osztálytársuk a kis lelki batyujában cipel. És talán abból a számára nehezen cipelt “batyuból” egy kavicsdarab kikerült. Hálás vagyok a Pillanatért.
“Számára még minden új volt, ez volt az első nap és muszáj volt vezérnek látszania.De a vezér belül nagyon is bizonytalan volt, hiába akarta vagányságával leplezni.Kimozdították megszokott, biztos fészkéből – az élet hozta így. Elszakadt az otthontól, a barátoktól. Épp számon akartam kérni egy “bemutatkozó” tette miatt , amikor hozzám lépve hirtelen egy ezred másodperces pillanatra megnyíltak a karjai és átölelt. Nem tudom, mi vitte rá, de talán valahol legbelül egy kicsiny kis időre ő is a szívével látott.”
Már három és fél évtizede vagyok a pályán, ma megkérdezték tőlem: tényleg nyugdíjba készülök? A nemleges válaszra egy kedves mosolyt,és egy köszönöm -öt kaptam! Nagyon jó érezni, hogy fontosnak éreznek, számítanak rám! Anyuka és kislánya arca volt számomra a megerősítés!