Boldogságóra Program

Gyerekkoromban, -ami nem most volt- az iskola mellett volt egy Ápisz. Minden nap elmentem mellette jövet-menet. Mivel átlagos család voltunk nem kaphattam meg mindent amit akartam. Persze úgy is voltunk nevelve, hogy tudtuk, a pénzt muszáj beosztani. Igaz nekem is voltak álmai, vágyaim, természetesen sok mindent szerettem volna. Ebben az időben éppen egy emeletes piros tolltartóba voltam szerelmes. Ott volt a bolt kirakatában. Mindennap megálltam és gyönyörködtem az emeletes piros tolltartóban. Mindennap izgultam amíg oda nem értem, hogy meg van e még, hiszen addig esélyem is van hogy egyszer az enyém lehet. Sok idő telt el így. Édesanyának persze el sem mertem mondani, hogy mennyire szeretném azt a tolltartót. Titkon vágyakoztam, tudtam hogy nem telik rá, nem kérhetem. Egyszer iskola után szaladtam az Ápiszhoz, és uram-fia! eltűnt a tolltartó, már nem volt a kirakatban. Egy világ omlott össze bennem. Szomorúan ballagtam haza felé. Mikor haza értem nagyinak sírva meséltem el , hogy mi történt. Ő vigasztalgatott, hogy nem teljesülhet minden vágyunk, de nem szabad ennek ellenére feladnunk az álmainkat, és „mosolygott a bajsza alatt” amit akkor persze nem vettem észre. És akkor benyitottam a szobámba: lássatok csodát az emeletes piros tolltartó ott volt az asztalomon!!!!!!!!! Annyira örültem, hogy az leírhatatlan!!!!!! Természetesen senki nem tudta, hogy került az oda. Anyukám aznap délutános volt, így estig kellet várnom a titok kiderülésére. Elmesélte, hogy mikor ment dolgozni többször is látta, hogy ott állok a kirakat előtt. Titokban megnézte a kirakatot és mivel nagyon jól ismert, hamar kitalálta, hogy mit nézegetek annyira. Nem tudta rögtön megvenni, mert nem volt rá pénze, nagyon izgult, hogy meglegyen még akkor is, amikor fizetést kap.
Hogy miért mesélem most ezt el?
Mert ezt a gyerekeknek is elmeséltem, persze először úgy hogy nem én voltam a főszereplő, mintha ez az igaz történet másik kislányról szól,akit ismertem. A gyerekekkel megbeszéltük, az érzéseiket, hogy mit gondolnak erről a történetről. Nagyon megindította Őket. Hiszen itt mindenki a másikra gondolt, nem akart gondot okozni az egyik, és örömet szeretett volna szerezni a másik.
Jó néhány perce beszélgettünk már, amikor Patrikocska megszólalt:
„Judit néni! ugye Te vagy az a kislány?” megdöbbentem.
„Miből gondolod?”- kérdeztem.
„Nem tudom, csak úgy érzem” -válaszolta

A nagyokkal megbeszéltük, hogy hogyan segíthetnénk a kisebbeknek, mivel lephetnénk meg Őket titokban, úgy hogy erről nem beszélünk.
Titkos kis meglepetéseket készítettek egész héten, volt hogy még én sem vettem észre. Nagyon figyeltek a kisebbekre, segítettek a mosdóban, öltözőben, az udvaron figyelmesebbek voltak velük, sokkal többször vették be Őket egy-egy játékba.
Olyan is volt, hogy az egyik kisfiú otthon készített meglepetést amit aztán ügyesen csempészett bele a kicsik szekrényébe.
Azt is kitalálták, hogy otthon anyát, apát mivel lehetne esténként meglepni. Egy kis masszírozással, simogatással, rajzzal, vagy azzal, hogy összepakolnak első szóra.
Sokat tanultunk egymástól is ebben a hónapban. A jó aki nem kérkedik a segítséggel, mindenkiben benne van csak segíteni kell, hogy ezt észre is vegyük saját magunkban.