Mélységből az elfogadás és a lelki béke felé
Egy Osho idézet kapcsán, miszerint “A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot ad. A szomorúságnak gyökerei vannak. A boldogság ágakat ad. A boldogság olyan, mint egy fa, amely az ágakat sodorja az égen, a szomorúság pedig olyan, mint a gyökerek a föld belsejében. Mindkettőre szükség van – minél magasabbra megy, annál mélyebbre megy”, ha sokszor megterhelőnek is tűnnek bizonyos élettapasztalatok, a sötétség, az általunk mélynek érzékelt árnyékoldal is a fejlődésünket szolgálhatja.
Mire is vágyunk a lelkünk legmélyén?
Anyagi sikerekre, boldog családi életre, szakmai elismerésre, jólétet biztosító interperszonális kapcsolatokra, testi-lelki egészségre? Mivel mindenkinek más jelenti az örömforrást, és saját szemszögén keresztül észleli és értékeli a körülötte lévő világot, számtalan válaszlehetőséget kaphatunk kérdésünkre. Mindenki a szubjektív megítélésén keresztül dönt saját örömforrása mellett, azonban a külsőségektől mentes gondolkodásmódunkat leküzdve, önmagunkba tekintve, felfedezhetjük azt a belső vágyat, lelki szükségletet, ami a leginkább meghatároz mindenkit. Ez nem más, mint az elfogadás utáni vágy, melyet az önelfogadáson túl, leghamarabb társas kapcsolatainkban élhetünk meg. Az elfogadás a szeretet megnyilvánulása, elfogadva lenni öröm, míg az elutasítottság érzése, szomorúsághoz, önértékelési problémákhoz vezethet.
Maslow piramis hierarchiájának szociális szükségletek komponensei, melyek a valahová való tartozást helyezik előtérbe, mindenkiben élénk, belső vágyként vannak jelen. Ahányszor elutasítanak bennünket, annyiszor szomorúságot, mélységet, csökkent önértékűséget élhetünk át, míg az elfogadás örömmel, nyugalommal tölthet el. Eredendően hajlamosak vagyunk túlértékelni a rosszat és egyben reménytelenül vágyni a jót, azonban ahhoz, hogy teljesek lehessünk, olyanokká kell válnunk akárcsak egy fa.
Ha önreflexív módon viszonyulunk önmagunkhoz, rájöhetünk, hogy csalódásaink, kudarcélményeink egyfajta belső lelki mélységet biztosítanak. Gyökereink, amelyek belső erőt, tartást, stabilitást, lelki érzékenységet, a valahová való tartozás érzését keltik bennünk, alapozzák meg azt a szintű önismeretet, lelki mélységet, amelyek elindíthatnak a fejlődés és egyben a változás útján. Akárcsak a fa komponensei, mi is úgy tudunk fokozatosan kibontakozni, új perspektívák felé irányulni, amennyiben meglátjuk és felfedezzük a bennünk rejlő értékeket. Lelki gyökereink minél mélyebbre mennek, annál magasabbra tudjuk kiterjeszteni később ágainkat és szárnyalni az örömben. Minél jobban elutasítanak, bántanak, annál jobban tudjuk értékelni a későbbiekben a környezetből származó jóságot és elfogadást, ami egyben hálaérzettel tölthet el. És mégha az elutasítás legtöbb esetben a félelemből, önértékelési deficitből fakad, Lev Tolstojt idézve, “Nincs nagyság ott, ahol nincs egyszerűség, jóság és igazság”. Elfogadni annyit jelent, mint feltétel nélkül szeretni, ami egyfajta morális, szellemi erősség, melynek gyökerei a mélységből fakadnak, örömöt hozva az emberi kapcsolatokban. Az igazi nagyság az egyszerűségben, lelki jóságban, emberségességben keresendő. Lelki mélységeinken keresztül válunk igazán jobb emberré, ami mélyreható lelki folyamat eredménye.
Hogyan találjunk vissza önmagunkhoz? Miként érjük el a belső lelki békét a nehéz élettapasztalatok után?
Hosszas folyamat lehet az elutasításból fakadó sérelmeink leküzdése, önmagunk újjáépítése, akárcsak egészségesnek mondható önértékelésünk, belső pszichés egyensúlyunk helyreállítása. Érzelmi elakadásaink, sérült önértékelésünk feloldása kihívást jelenthet, megküzdeni, hatékony stratégiákat találni a nehézségek megoldására nem mindig egyszerű. Azonban az arra való törekvésünk, belső lelki utazásunk, melynek célja önmagunk megismerése az elcsendesedés által, célravezető lehet. Talán a legnehezebb, de egyben a leghatékonyabb mód ahhoz, hogy új belső gyökereink, majd ágaink szülessenek, az az önmagunkhoz való kapcsolódás készségének fejlesztése. A belső erőforrásokra való fókuszálás, az érzelmi elakadásokat okozó hiedelmek felismerése és leküzdése gyengíti a külső forrásokból érkező minősítések, rólunk alkotott gondolatok és vélemények erejét, melyek nem képeznek reális énképet rólunk még akkor sem, ha hatással vannak az önmagunkról alkotott elképzelésünkre. Traumatikus élmények helyett a belső erőforrásokra való figyelem tudatos fókuszálása, reményt sugározhat a sötétségben.
Mindenki rendelkezik pozitív tulajdonságokkal, melyek többé teszik annál mint, amennyit egy érzelmileg megterhelő helyzetben gondolhat önmagáról. Önmagunk elfogadása, a bennünk gyökerező önszeretet képességének kifejlesztése olyan belső erőforrások alapját képezhetik, melyek reményt, új készségeket, életcélokat ajándékozhatnak nekünk. Önmagunkat elfogadni egyenlő az önszeretettel, ami a belső lelki béke alappillére és egyben harmónikus kapcsolataink kialakításának előfutára.
Lelki gyökerek, mint erőforrások a kiteljesedés felé
Számtalan kutatás derített fényt arra a tényre, miszerint a lelki mélységeket átélt személyek együttérzőbbek, alázatosabbak, érzékenyebbek, emberibbek, cselekedeteikben és kapcsolataikban felelősségteljesebbek, szenvedélyesebben élik meg az életben adódó eseményeket. Ugyanakkor a művészetek területén is számos olyan kiváló alkotásnak lehetünk tanúi, melyek lelki fájdalmak termékei, remekművei. Ebből is következtethetünk, hogy az, amit pillanatnyilag árnyoldalnak, sötétnek, mélynek érzékelünk, a későbbiekben erkölcsös erősségek halmazaként építi személyiségünket, segít jobb emberré válni vagy éppen kiteljesedni olyan területeken, amiről nem is gondoltuk, hogy képesek lennénk rá.
Az igazi nagyság a szelíd jóságban, az egyszerű emberséges hozzáállásban gyökerezik, ami egyben elfogadás és a szeretni tudás képessége. Legyünk olyanok, akár egy fa, melynek gyökerei mélyre nyúlnak, ágai pedig a magasságokba szárnyalnak, mert csak a szomorúságot átélve tudjuk átélni a boldogságot, az igazi lelki békét. A belső útvonal és megoldás megtalálása a felemelkedés felé pedig mindig tőlünk függ.
