Gyújts meg te is egy lámpást! – írás

1509552414v.jpg

Felébredtem! Azt reméltem, hogy még álmodom, mert az álmaimban mindent megtehetek, amit csak szeretnék! Gyakran álmodom azt, hogy én egy fontos személy vagyok, rám mindig figyelnek, lesik minden kívánságom, beszélgetnek velem.
Aztán felébredek a cudar valóságba, és ráébredek arra, hogy ez egy álomkép csupán!
Hétfő! A hét legrosszabb napja! Az iskolába igyekeztem, amikor az osztálytársaimmal összetalálkoztam! Elhívtak, hogy menjek velük cigarettázni és balhét csinálni! Nem! –mondtam. Ezzel az egy szóval tettem pokollá az életem! Attól a naptól fogva nem tartoztam az osztályközösséghez! Mindig elsúgtak a fülem mellett, azt mondták rám, hogy nyomi, kretén, csak azért mert nem mentem el velük cigarettázni! Ezért aztán olvasni kezdtem! Az osztálytársaim szemében egy stréber számológép lettem, akik odadobták a házi feladataikat, hogy megcsináljam! Elegem lett ebből! Annyira megviselt, hogy öngyilkosságot követtem el! Felvágtam az ereimet! Anya talált rám és csak sírtam és sírtam! Közben értesítette a mentőket, és a kórházban kötöttem ki! Egy hétig bent voltam, és anyunak azt mondták, hogy ne hagyjon egy pillanatra sem egyedül! Azt éreztem, hogy az orvosok sajnálnak, szánalmat éreznek irántam és ekkor határoztam el, hogy kilépek a magányból, és alakítok az interneten egy csoportot, ami az ilyen helyzeteket átélt gyerekeknek segít, mint amilyen én is vagyok! Így jött létre a BESZÉLGETŐ csoportom. A gyerekek névtelenül írhatnak az oldalra, megoszthatják sérelmeiket, így könnyebben túllendülhetnek a problémáikon. Az oldalamat rövid időn belül több ezren tekintették meg! A suliban elmeséltem, hogy mit hoztam létre. Ma már más szemmel tekintenek rám. Ha szükség van rám, csoportos vagy egyéni foglalkozásokon, beszélgetéseken is részt veszek. Mindig vannak olyanok, akik nem engednek a csoportnyomásnak, akik nem tartanak a tömeggel. Nekik meg kell érteniük, hogy nem bennük van a hiba. Őszintén fel kell vállalnunk azt, amilyenek vagyunk. És persze minden rosszban látni kell a jót is. Ha nem csúfoltak volna, nem találtam volna meg önmagam! Ez tehát az én történetem!

Húsz év múlva.

Éva tíz éves volt, amikor meghalt az édesapja. Szomorú történet. Két év telt el azóta. Anya Kanadában kapott munkát, ezért oda kellett költözniük. Az egyik barátjától megkapta a gördeszkáját. Először nem akarta elfogadni, de azt mondta: vedd csak el, ha gördeszkázol, gondolj néha rám! Eljött az utazás napja, tízórás repülőút! Közben anya angolul beszélt Évához, mondván hogy most már odaát fognak élni az lesz az életük! A kis Éva nem akart új iskolát, nem akart elköltözni és nem akart elszakadni a barátaitól! Amikor megérkeztek Kanadába, egy roppant udvarias férfi fogadta őket, majd megmutatta az új otthonukat. De Évát nem érdekelte semmi, rosszul érezte magát, bántotta, hogy anya ennyire szeret itt lenni! Néhány hét után próbált közeledni az új osztálytársaihoz, de az iskolában irigységből belekötött egy gyerek, mert az egyik barátjával barátkozott. Megverte, de jött a gondnok, aki párfogásába vette. Sok éve ő is hasonlóképpen került Magyarországról Kanadába. A gondnok délutánonként karateedzéseket tartott, elhívta Évát is, hogy ne legyen egyedül. Vonakodva, de elment az első edzésre, az motiválta, hogy megbosszulja a verést, amit kapott. Éva azóta már túl van több karatebajnokságon, az edzője szerint nagyon tehetséges, egyre többször éremmel a nyakában tér haza. Persze a karate lényegét is megértette. Egyszer edzés után Éva megkérdezte, hogy miért volt olyan jó hozzá, amikor idekerült. Az edző azt felelte: Nos gyerekkoromban elveszettnek éreztem magam, nem voltak barátaim, céljaim sem. Nagyon visszahúzódó voltam, sokszor egész nap a számítógép előtt ültem. Egy nap írtam az egyik fórumra, BESZÉLGETŐ csoport volt a neve. Rengeteget leveleztem az oldal alapítójával és a tagokkal. Egy befogadó közösségre leltem, személyesen is találkoztunk egymással és ez gyökeresen megváltoztatta az életemet. Megtanultam azt, hogy először magamban kell rendet tenni, majd ezután önzetlenül segíteni, apró lámpásokat gyújtani a környezetemben. Ha ezt mindenki megteszi, akkor hamarosan apró lámpások milliói világítják be a Földet.

**************
Az előző írásunkhoz képest -ahol egy történet megírásához készítettünk gyűjtőmunkát, megismerve ezzel Öveges tanár úr munkásságát és korát- annyiban változtattunk, hogy kisebb csoportokban próbálkoztunk e témában írni. Az elkészült írásokat egy történetbe foglaltuk megkeresve az összefüggéseket, csatlakozási pontokat. Amikor beszélgettünk a témáról, akkor még utólag néhány felismeréssel, gondolattal egészítettük ki az írásunkat. Például a záró gondolatok és a cím is ekkor születtek meg. Elgondolkodtató, hogy a történetek bár kitaláltak, de részben saját élményeken alapulnak. Ezúttal is saját fotóval illusztráljuk írásunkat.

Képek