Naftalin kalandjai
Naftalin, a törpe ma is magányosan sétálta körbe birtokát, hiszen valamiért egy ideje senki feléje se nézett.
Nagyon rosszul érezte magát, mert nem volt vele senki, még a testvére vagy az anyukája sem. Nem értette miért nem akarnak vele barátkozni a többiek. Nem tudta miért nem jönnek hozzá a testvérei, vagy az anyukája. Úgy érezte senki sem szereti. Nagyon szomorú volt egyedül.
Amint sétálgatott, elért az erdő széléig. Egyszer csak arra jött egy csúnya róka, és megkergette. Egy farkas látta, hogy nagyon rohannak, ő is utánuk eredt. Szerencsére volt Naftalinnál étel, és odadobta nekik, erre azok elengedték. A kis törpe elért egy körtefához, ott lefeküdt, mert olyan fáradt volt, hogy már moccanni sem bírt. Azon nyomban el is aludt. Álmában a farkas meg a róka róla beszélgettek:
– Hallod-e te róka, miért kergetted meg azt a szegény törpét?
– Azért, mert egyedül mászkált az erdő szélén.
– Én is jó ideje figyelem már, mostanában tényleg mindig egyedül sétál, senki sem jön hozzá.
– Vajon miért lett ilyen magányos?
– Talán azért maradt egyedül, mert mindenkinek dolga van. – mondta jóhiszeműen a farkas.
– Lehet nem is akarnak vele barátkozni a többiek, mert biztos sokat beszél.
– Vagy azért kerülik, mert mostanában rongyos, koszos a ruhája?
– Inkább azért, mert mindenkivel verekedik, mindig csak rosszalkodik, azért nem akarnak vele játszani a többiek.
– Még az anyja is haragszik rá, mert mindig bántotta a testvéreit, dobta a kistestvérére a sarat.
– Talán valaki rábeszélte, hogy csináljon rosszat mindenkinek?
– Ha így folytatja, magányosan fog megöregedni.
Naftalin felriadt álmából, és elindult, hogy barátokat keressen. Odaért egy házhoz. Bekopogott, de nem volt ott senki. Tovább ment, mendegélt. Egyre azon gondolkodott, hogy viselkedjen, mit csináljon, hogy ne legyen többé magányos. Már esteledett. Odaért egy másik házhoz, bekopogott. Senki nem válaszolt, de az ajtó nyitva volt, hát Naftalin bement. Körülnézett, nem talált ott senkit, csak jó nagy rumlit. Összeszedte a házat és ott maradt éjszakára. Reggel aztán tovább állt. Felment egy dombra, látott egy várost. Arra vette az útját. Amint ment, mendegélt, megpillantott egy iskolát. Gondolta bemegy, hátha ott játszanak majd vele. Éppen akkor csengettek ki szünetre. Naftalin nézte a gyerekeket, hogy milyen barátságosan játszanak. Amint nézelődött, észrevett egy kislányt, aki szomorúan sírdogált a lócán. Odament hozzá, és megkérdezte:
– Miért sírsz?
– Elvesztettem a labdám.
– Ne sírj, én majd segítek megkeresni! – mondta Naftalin.
Úgy is tett, segített a kislánynak megkeresni a labdát. Lett nagy öröm, mikor a bokorban megtalálták! Azután együtt játszottak. Jó barátok lettek. Naftalint valami nagyon jó érzés töltötte el: megtapasztalta, hogy jónak lenni milyen jó. Boldogan tért haza. Úgy érezte, hogy most már minden jó lesz.
Attól kezdve Naftalin megváltozott. Szépen játszott a barátaival, mindig vigyázott a kistestvérére, anyukájuk nagyon örömére. Kedves, barátságos törpe lett, aki figyel másokra, mert nem akart soha többé barátok nélkül, magányosan élni.
Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.

Megalkottuk első mesénket. Fogadjátok olyan nagy szeretettel, amilyennel küldjük!