A megbocsátás az egyik legnehezebb, ám egyben az egyik legfontosabb ahhoz hogy nyugalomban és boldogságban élhessünk. A gyerekek a saját szavaikkal meg tudták fogalmazni, mit éreznek akkor ha valakinek megbocsátanak. Megkönnyebbülést, örömet, boldogságot, nyugalmat. A megbocsátás az ő életükben is jelen van nap, mint nap, hiszen apró összetűzések, illetve kibékülések jellemzik a napjaikat. Vannak olyan tanulók akik a lelkükben komoly terheket cipelnek, amiktől már évek óta nem tudnak szabadulni. Azt megértették, hogy a megbocsátás elsősorban egy számukra nagyon fontos lépés, amit önmagukért tesznek. A gyakorlatban pedig nagyon sokat segített az is, hogy megbeszéltük, fontos hogy megértsük a másik ember vajon miért tette ezt? Mi történhetett vele a múltban, ami ezt váltotta ki belőle? Számomra a legjobb technika azonban mégiscsak az, amikor jót kívánunk annak aki megbántott. Szerintem ez a technika teljesen kiűzi a rossz érzéseket az emberből. Az egyik kislánnyal megbeszéltük, hogy ő ezt alkalmazni fogja és elmeséli a tapasztalatait. Sajnos számára a megbocsátás nagyon megoldhatatlan feladatnak tűnik, de segítséggel úgy gondolom számára is menni fog.

Sok dolgunk volt a megbocsátással, a boldogságórákon túl a mindennapokban is gyakoroltuk. Kiváló lehetőség volt az osztály közösségének alakítására. A legtöbb kisgyermek magatartászavarral, pszichés betegségekkel, önbizalomhiánnyal, alacsony önértékeléssel érkezik hozzánk. Reményteli, boldog pillanatok számomra, amikor egy „verekedős, csúfolódó, szociálisan éretlen” gyermek megtanul bocsánatot kérni. Megtapasztalja az erőszakmentes kommunikációt. Ezáltal egyre több pozitív visszajelzést kap a vele foglalkozó felnőttektől, gyerektársaitól. S mint a „pillangó effektus” érezni lehet a felismeréseket a levegőben. Egy osztálynyi gyerek közösséggé alakulása eredményes kezdet. „Jobb velük a világ!”