A Szilágypéri Általános Iskola Cimborák 6b csapata az optimista gondolkodást gyakorolta. A gyerekek rajzokat készítettek, „Hogyan képzelem el a jövőt” címmel. Megkezdett mondatokat fejeztek be optimista és pesszimista szemszögből, észrevéve a gondolkodások közötti különbségeket. Elemeztük a „Tarts ki” című képet. Tudatosult a tanulókban az optimizmus, együttműködés és kitartás fontossága.

Boldogságóra 2. hónap – Optimizmus

Október hónap boldogságóráján az optimizmus témakörében a pozitív gondolkodást gyakoroltuk. Játszottunk a Pozitivity társasjátékkal.
„A játék nem puszta szórakozás, időtöltés, hanem fontos ismeretek szerzésének és kifejezésének módja, valamint a kínzó belső feszültségek csillapításának, az öngyógyításnak is eszköze.”
(Ranschburg Jenő)

Két csoporttal is játszottuk a játékot. A regisztrált 6/mam 2-vel, valamint a mindennapos testnevelés órán az 5.-es lányokkal.
Mindkét óra másképp élmény számomra, tanulságos, remélem, a gyerekeknek is az volt.
A hatodikosok a kamaszkornak abban a szakaszában vannak, amikor szinte a legnehezebb bánni velük. Már nem kicsik, de még nem is nagyok. A felnőttek kezdeményezését, véleményét erős kontroll alá veszik. Kíváncsiak az új dolgokra, de bizalmatlanok, fenntartással kezelik azokat. Csoportom tanulóinál a hátrányos szociokulturális háttér, az évek alatt egyre romló tanulmányi eredmények, a csalódások passzívvá, bizonyos esetekben még elutasítóvá is teszik a gyerekeket az új dolgok iránt. Ha ehhez a szemlélethez még bizonyos kortársak dolgokkal szembeni negatív hozzáállásának átvétele is társul, problémával álunk szemben, amit mindenképpen kezelni kell. Bocsánat! Kihívással!
Sztereotípiák rabjai vagyunk! Gyerek és felnőtt egyaránt. Boldogságra törekszünk, de ha csalódunk, bizalmatlanná válunk, begubózunk. Barátkozni szeretnénk, aztán a másik közeledését tolakodásnak vesszük. Lehet másképpen. Másképpen kell!
Ha nem megy egyből, nem feladni! Ami rossz, azt elengedni!
Hatodikosaim zöme roma származású. Ismert, kevésbé ismert otthoni körülményekkel. A magatartásprobléma látható, ami mögötte van, alig. Csak akkor tárul elénk, ha akarunk tudni róla, ha meg akarjuk ismerni. Megérteni, elfogadni.
Nagyon vágynak a szeretetre. A beszélgetésre, az odafigyelésre.
Aztán ha a lehetőség előttük áll – egy Boldogságóra keretében -, hirtelen nem tudnak vele mit kezdeni. Nem baj. Majd legközelebb.
Az új helyzetet, a szabadságot szokni kell. A játék szabadság. Felszabadít. A játékban egyenlő félként vagyunk jelen, önmagunkat adjuk. Hát nem adták! A 45 perc most kevés volt hozzá.
A fotózást sem akarták. Pedig máskor mennyire odaállnak a telefonom elé: Fotózunk, Csilla néni? Most meg nem. Az embernek nincs mindig kedve mindenhez. Azért játszottunk, „nem tanultunk”. A tanulás keserves, fárasztó, kudarcokkal teli. A játék más! Élmény, szórakozás, kellemes időtöltés. A tanulás is lehet ilyen. Észrevétlenül, finoman átsuhan az agyakon a gondolat. Aztán azt sem tudjuk, hogy mikortól, de jobb emberek leszünk általa.
„Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel, de ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogy ha elindultál az utadon, ne tántorítsanak el a kétségek és gyötrelmek, hogy jó abban hinni, hogy nincs „nem tudom”, hogy nincs „úgyse sikerül” vagy „lehetetlen”. Ők emlékeztetnek minket arra, hogy jó elhinni, a lehetetlen nem létezik.”
(Sean Thompson)

Az ötödikes lányokkal más élményt tapasztaltam meg.
Húszan hat csapatban játszottunk. Dupla tesi (Én tartom nekik a mindennapos testnevelést.), időnk volt bőven. Jó sok padot összefordítottunk, körülültünk mindannyian.
Kitettem középre a társasjátékot. Megcsodáltuk. Szemet gyönyörködtető harmonikus színeivel, a kártyákkal, a bábukkal, a homokórával és a szívekkel. Megbeszéltük a játékszabályokat. Elkezdődött a játék. Egy gyerek kezelte a homokórát, egy másik osztotta a szíveket a jó megoldásokért. Még a hátizmainkat is megnyújtottuk, hogy a bábut és a kártyákat elérjük. Egy csapatban 3-4 fő volt. Aki tudta a kérdésre a választ, az beszélt. Ki sem fogytak a szóból! A gondolatoknak csak a homokóra szabott határt nagy sajnálkozások közepette.
A feladatok lázba hozták a csapatot. A termet szívet melengető érzés járta át. A gyerekek nyitottak voltak, közreműködők. Öröm volt velük játszani.
Meghallgatták, segítették egymást, egészséges versengésben voltak. Tanultak a másiktól. Tapasztalatok, érzések jöttek elő, csupa pozitív dolgok.
Mert ebben a játékban csak ezekre lehet gondolni! Megmérettetett mindenki. A gyerekek szembesültek önmaguk és társaik értékeivel. Szinte peregtek a jutalomszívek, amikből a foglalkozás végén a csoportok kiraktak egy nekik tetsző ábrát. Többfélét is egymás után.
A boldogság, az optimizmus ragadós! A jó hangulat mindenkit magával sodort. A Boldogság kastélyába senki sem jutott be. Olyan hosszan álldogáltunk a Hála-pataknál, a Kapcsolatok ligetében, az Optimizmus rétjén, a Célok kikötőjében, a Megbocsátás erdejében, hogy észrevétlenül eltelt az idő. Kicsengettek. A végén közösen összepakoltuk a társasjátékot, elrendeztük a padokat, székeket. Megbeszéltük, hogy folytatjuk. Játszani így is lehet.
Benne lenni.

„Egyszerűnek lenni merni kell. Mert az egész létben nem a bonyolult élményhajhászat a lényeg. Tudom, a family parkok napi negyvenezerért kiszolgálnak egy családot. És ha megteheted, hajrá. De az élmény automatikus akkor, ha tényleg ott vagyunk benne.”
(Komáromi Sándor)

Az órát a „Napimádás” relaxációs gyakorlattal kezdtük, és meghallgattuk Bagdi Bella: Világomban minden rendben van kezdetű dalát. Ezt követően megerősítő kártyát húztunk, mindannyian fel is olvastuk a kihúzott pozitív gondolatokat. Vidáman folytattuk az órát az optimizmusról, jövőről beszélgetve. A valóra vált álmok tablója feladatot oldottuk meg közben. Mindenkit érdekelt ki, mi szeretne lenni, s vajon 2039-ben mi lesz vele. Végezetül arra a következtetésre jutottunk, hogy az életünk során nagyon fontos az, hogy mindenben képesek legyünk meglátni a jót.