Március hónap a nemzeti ünnepünket juttatta eszünkbe. Osztályom nagyon szeret rajzolni, színezni. Boldogság tölti el őket alkotás közben, így egy Vámos Robi által rajzolt képet színeztünk ki. A színezés közben Bagdi Bella dalát hallgattuk. A munkánk befejezése után beszélgettünk a rajzon található kifejezésekről: boldogság, öröm, szeretet, csodák, bizalom , hit, hála, megértés, varázslat. Apró örömökről beszélgettünk, s tervezgettünk. Nem gondoltuk volna , hogy ez lesz sokáig az utolsó iskolában megtartott Boldogságóra.

A mi kis csoportunk május hónapban az apró örömöket dolgozta fel, és ebben a „furcsa” helyzetben született egy mese:

Ödön öröm bödönkéje

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl…..na jó, azért nem is olyan messze, csak az Őrségben, egy kis erdőszéli faluban élt Öröm Ödön.
Ödönnek volt egy bödönkéje, ami telis-tele volt a naponta begyűjtött apró örömökkel. Amerre járt, összeszedte, elraktározta, gondolta, hogyha találkozik olyan kisgyerekkel, aki éppen szomorkodik, búslakodik, lóg az orra, nincs jó kedve, no akkor neki biztos adni fog a bödönből valami apróságot. Volt abban mosoly, madárcsicsergés, frissen kaszált mező illata, levendula, sokféle kavics, napsugarak melege, sütemény illata.
Eljött a nyár, és vele együtt a táborozó gyerek-sereg is. Sátrat vertek a faluszélén, hangoskodtak, kiabáltak, csúnya szavakat mondtak egymásnak. Erre a hangzavarra figyelt fel Ödön, felvette az erdőjáró gumi-csellóját, és elindult megnézni, hogy mi ez a lárma a falu végén?
Amikor odaért, éppen két kiskamasz esett egymásnak, mert valami mondvacsinált ürügy miatt nem tudtak megegyezni a sátor felállításának menetén. Hogy jobbról vagy balról, vagy mittudomén mi volt a bajuk?
Ekkor megszólította őket Ödön:
– Ti miért nem tisztelitek egymást?
– Hmmm, mi van? – néztek rá bambán a fiúk.
– Azt kérdeztem, miért nem tisztelitek egymást? – ezen mit nem értesz?- Ödön kezdte elveszíteni egyébként híres türelmét.
– Hááát, mert nem igazán tudjuk, hogy hogyan kellene a sátrat felhúzni. És ezen vesztünk össze.
– Akkor miért nem kértek segítséget? – szögezte nekik a kérdést Ödön.
– Mert akkor kicsúfolnak bennünket a többiek, hogy bénák vagyunk, még ezt sem tudjuk….-mondták halkan a fiúk.
– Ja, hát ez a baj? – morogta a bajsza alatt Ödön. A szégyentől való félelem….de ezt csak úgy tudjátok legyőzni, ha szembe mentek vele. Oda kell állni a társaitok elé, és őszintén elmondani, hogy nem tudom ezt megcsinálni, kérlek segíts!
– Na, menni fog? – kérdezte Ödön a megszeppent kisfickókat. Ha sikerült a sátrat összerakni, akkor gyertek el hozzám a faluba, ott lakom a templom mellett, mutatok nektek valamit.
A fiúk – mintha valami varázspor szállt volna le rájuk – békésen és illedelmesen megkérték egyik társukat, hogy legyen szíves segíteni nekik a sátor felállításában. Mikor végeztek, megköszönték neki, majd elindultak a faluba, a templom felé, ahová Ödön hívta őket.
Izgatottan beszélgettek, hogy vajon mit is fog nekik mutatni…..Bekopogtak az ajtón, és beléptek a házikóba. Hát, egy piros pöttyös bödönke állt a konyha közepén. Ödön szívesen fogadta őket, és arra kérte a fiúkat, üljenek le nála. Mesélni fog nekik.

Egyszer, réges rég, élt a faluszélén az öreg Málcsika néni. Már régóta egyedül élt a kis vályog házikóban, amit még a szülei építettek valaha. Málcsika néni ismert minden füvet, virágot, fát az erdőszélén, és az erdőben is. Az állatok is jó barátságban voltak vele, hiszen minden áldott hajnalon kiment az erdőhöz, a napfelkeltét üdvözölni. Minden nap hálás volt ezért, hogy ismét láthatta a Napot felkelni a fák mögül, és a sugarai melengették a lelkét. Elbeszélgetett a kint legelő vadakkal, őzsutákkal. Nekik mondta el örömét, bánatát, ha úgy adódott. Ezeket a pillanatokat soha senki el nem vehette tőle. Ezek az Ő pillanatai, apró örömei voltak.
Egy meleg, nyári hajnalon a zöldellő, réti virágoktól pompázó árokparton ülve, sajgó lábait masszírozta, megjelent előtte egy tündér. Onnan tudta, hogy tündérrel van dolga, hogy az illető lénynek szárnyai voltak – persze ettől lehetett volna még angyal is -, pörgős szoknyája, balerinacipője, és aranyló hajában rózsaszínű szalag lebegett.
Azt súgta neki a tündér: – Málcsika néni, ha igazán örömmel tölt el az, hogy minden hajnalban kisétálsz ide az erdőhöz, akkor gyűjtsd be ezeket a szép pillanatokat. Talán akad egy bödön a háznál….?
Hát ez az élmény olyan csodás volt, hogy innentől kezdve, mihelyst hazaért, a kamrából előhozott egy pöttyös bödönt, és abba tette el a napi apró örömöket.
Ha talált egy-egy érdekes kavicsot vagy szép virágot, azt is hazavitte és a pöttyös bödönkébe rakta el a sok lelket szépítő élménnyel együtt.
Az Őrség sok turistát, látogatót vonzott már a régi időkben is. Sok idegen, messziről érkezett ember kereste fel az eldugott településeket, erdőket, mezőket.
Így történt, hogy a faluba is betévedett néhány városlakó, akik bizony semmit nem tudtak az itteni életről, szokásokról, emberekről. Hangoskodtak, türelmetlenek voltak, néha még a szemetet is maguk után hagyták, s ekkor bukkant elő Málcsika néni a kis házikóból.
Köszöntötte az idegeneket, azok meg csak nézték, hogy hmmmm, ők ehhez bíz’ nincsenek hozzászokva.
No, Málcsika néni behívta őket a házikóba, vendégül látta őket, majd mesélni kezdett nekik az erdőről, mezőről, az itt élő sokféle állatról, madarakról.
Arról, hogy mennyi szépséget rejt magába ez a vidék. Mennyi apró örömet adhat az embernek, ha igazán, tiszta, nyitott szívvel látogatja meg a tájat.
Akkor előhozta a pöttyös bödönkét, felnyitotta a tetejét, és adott nekik szép formájú kavicsot, száraz préselt virágot emlékbe.
Megkérte őket, hogy hajnalban menjenek ki vele az erdőhöz, mert olyan szép látványt a városban biztosan nem látnak.
Másnap hajnalban együtt kimentek az erdőszélére, és várták a napfelkeltét.
Hát, uramfia, a városi emberek a csodálattól még szólni sem tudtak. Nem is hangoskodtak, csak ámultak……
Hálásan megköszönték Málcsika néninek ezt a csodát, és megígérték, hogy ezt az élményt sok embernek mesélik majd el, és ők biztos, hogy ezek után jobban figyelnek majd és türelmesebbek lesznek, ha a természetben járnak-kelnek.

A mese végére érve, a két fiú sokára tudott megszólalni, akkor is csak halkan. Azt kérdezték, hogy kimenne –e velük Ödön hajnalban napfelkeltét nézni?
A bödönkéből ők is kaptak emlékbe egy-egy szép kavicsot.

Így volt, igaz volt, mese volt. Ha nem hiszed, menj el Ödönhöz az Őrségbe, biztos szívesen lát Téged is.
Neked is lehet pöttyös bödönkéd, ha tiszta szívvel figyeled a körülötted lévő világot.

„ Abban a pillanatban, amikor valaki figyelmet szentel valaminek, legyen az akár egy fűszál, a dolog maga rejtélyes, bámulatos, leírhatatlanul pompás világgá változik.”Henry Miller szavai talán még soha nem volt ilyen aktuális, mint most járvány, karantén idején. Az apró örömök téma feldolgozása épp olyan időszakra esett, amikor ténylegesen arra kellett fordítsuk a figyelmünket, hogy észrevegyük a rosszban is a jót. Nehézségbe ütköztünk, mert nehezen alakult az online oktatás a mi iskolánkban, de a gyerekeknek olyan feladatot adtam, hogy figyeljék, mi történik körülöttük, és ha valami olyan van, ami a szemüket, lelküket megörvendezteti, fényképezzék le és küldjék el nekem. Rengeteg fotót készítettek, és arról számoltak be, hogy milyen öröm volt észrevenni, hogyan kel fel a nap, rügyeznek a fák, nyílnak a szobanövények, csiripelnek a madarak, milyen csodálatosan kék az ég és sok más ehhez hasonló dolgot. Bezártságunk apró örömeinek a megtalálása és megélése egy életre szóló élményt nyújtott a gyerekeknek.

A gyerekekkel még az iskola padjaiban kezdtük el az örömöket gyűjteni a kincsesládánkba. A mesét olvasva sok boldogság forrás eszükbe jutott. Az élet azonban kicsit megzavarta az oktatást, így máshogyan kellett megoldani. A gyerekekkel vettük a kihívást és odahaza megoldották a feladatot, online küldték a rajzaikról, írásaikról a képeket. Kicsi és nagy szívekre írták az örömüket, a tavaszról rajzoltak, festettek, alkottak képeket. Fotóval illusztrálták a krízishelyzetben való otthoni boldogságot. Így telt meg a mi KINCSESLÁDÁNK.