Az apró örömökkel foglalkoztunk a hónapban. Ez a téma nagyon tetszett a diákjaimnak, hiszen mindenki tudott olyan örömforrásokat említeni, amelyek segítik őket nehéz helyzetekben, vagy egy kicsit felvidítják őket. Most különösen fontos az örömök megtalálása, hiszen a szakmunkásvizsga előtt állva sokan szoronganak, félnek, ráadásul kapcsolataikban is beszűkültek a november óta történő digitális oktatás miatt. Szívesen készítettek fotókat a számukra örömöt jelentő dolgokról.

Márciusban az élet apró örömeiről volt szó. Beszélgettünk arról, mennyire fontos megélni a most pillanatát, felfedezni az élet szépségeit. Sokszor az egyszerű tevékenységek is hozhatják a flow élményt, ami az adott tevékenységben való elmerülést jelenti. Ilyenkor az agy megpihen, a negatív gondolatok megszűnnek. A megváltozott helyzetben új hangsúlyt kaptak a dolgok. Többen említették, hogy több időt tölthetnek családdal. Felértékelődtek a kisállatok jelenléte is. Van aki annak örült, hogy beoltották a nagyszülőket és végre találkozhatnak velük. Volt aki túrázott, vagy megtanult lovagolni. Többen elkezdtek több időt a szabadban tölteni. Sok képet küldtek amelyek szimbolizálják az apró örömeiket.

Memörö

Az én örömöm a kézilabda, amit nem egészen másfél éve kezdtem el 15 évesen, ami elég túl koros kezdőként. Az eleje nagyon nehéz volt. Minden úgy kezdődött, hogy eljöttem egy sporttagozatos gimnáziumba, hiszen úgy éreztem sportpszichológus szeretnék lenni, amihez egy ilyen gimnázium jó alapokat tud adni. Felvettek minden jól alakult, kivéve az, hogy nem volt csapatom (akkor már tudtam, hogy kézilabdázni szeretnék). Rátaláltam az Éles Kézilabdaiskola SE-re, ami ennyi idősen nevéhez nem hűen nem egy „iskola”, hanem egy elsőosztályú csapat. De én megpróbáltam. Jött a szeptember elseje, ezzel együtt az első edzés is, ahol emlékszem még labdát sem fogtunk, hanem végig saját testsúlyos edzést végeztünk. Mondanom sem kell, másnap megmozdulni sem bírtam életem első kézilabda edzése után. Utána a hét többi részében labdáztunk, ami nem igazán ment olyan srácok között, akik kiskoruk óta űzik ezt a sportot. Így az első hét végén az egyesület vezetője mondta, hogy köszöni szépen nem tart rám igényt. Akkor jött bennem életemben először egy hihetetlen mélyről jövő rossz érzés. Az első az volt, hogy felhívtam az általános iskolás testnevelés tanáromat, aki a volt osztályfőnököm is volt. Ennyit tudtam mondani: „Tanár Úr, itt tőlem csodát vártak”, ezután sírva elmeséltem neki mi történt, s neki sikerült megnyugtatni, hogy ne aggódjak minden rendben lesz. Az iskolában ezt nem mertem elmondani, mert gáznak éreztem, és ügyetlennek magam emiatt, de folyamatosan jöttek a kérdések, hogy miért nincs még sportigazolásom. Ezután egy környékbeli másodosztályú csapatban próbálkoztam Nemesvámoson, ahol azt mondták maradhatok, és igazolást is kaptam, de az sem volt olyan nagyon könnyű időszak, mint az elmondottak alapján az hangzik. Ott a társak pécéztek ki, hiszen kezdő voltam, aki fiatalabb náluk, így ennek a kornak a „szépségéből” adódóan állandóan én voltam piszkálva. Itt már volt papírom, hogy sportolok, szóval ezek a kérdések alábbhagytak. Elkezdtem félni edzésre járni, engem senki nem vitt be autóval, amikor a többiek mindig autóval mentek, én alázatosan naponta felültem a buszra és leutaztam Veszprém szomszédos településére. A busz utak rettentő rosszan teltek, azon gondolkoztam, hogy vajon mit fogunk csinálni, vajon mennyien fognak beszólni, mibe tudnak újonnan belekötni. Ebbe a rettegésbe, mert szó szerint rettegtem kimerültem, állandóan fáradt voltam, és a tanulás sem úgy ment, mint azt elvárták volna a szüleim, illetve én saját magamtól. Novemberben már sírva jártam a buszmegállóba, de a sportág iránit szeretetem ott tartott és nem adtam fel. Voltak jobb edzéseim és rosszabbak, de ilyen lelki állapotban több rossz volt, mint jó. Így teltek a hetek, hónapok, de még mindig jártam szorgalmasan, a buszsofőrök már ismerték meddig kérem a jegyet, megsem kérdezték hova megyek, csak az összeget mondták. Januárban viszont mennem kellett mérkőzésre, amin leültem csak a padra, de nekem az is nagy elismerés volt ennyi küzdés után. Az utolsó meccsen, mielőtt a vírus miatt abba maradt volna a bajnokság lőttem életem első hivatalos gólját. Érdekes, hogy pont azellen a csapat ellen, ahonnan egy hét alatt elküldte, ez volt az első igazi örömöm a kézilabdában. De sajnos anyagi okok végett megszűnt a fiú csapat Nemesvámoson, így ismét ott tartottam, hogy nincs csapatom. Ezután az Alsőörsi KC edzője embereket toborzott a csapatába, és felhívott, hogy nem lenne e kedvem csatlakozni hozzájuk a következő szezonban. Én természetesen igent mondtam, hiszen nem volt csapatom és a sérelmek ellenére nagyon szerettem/szeretek kézilabdázni. Új lappal kezdtem, az első edzésem előtt nem féltem, úgy álltam oda, hogy lesz, ami lesz megcsinálom. Az első pár edzés nagyon jól ment, jobban mint azt vártam, aminek az lett az eredménye, hogy a szezon első meccsén 5 perc kivételével, védekezésben mindig a pályán voltam. Itt éreztem elsőnek azt, hogy tényleg megérte az alázat és a kitartás. Az elkövetkező mérkőzések így zajlottak, játszottam. A bizalmat igyekeztem edzésen is meghálálni. Örömmel jártam edzésre, szerettem a társakat, jó volt a hangulat edzéseken. Aztán ismét haza kellett jönnöm, ami azt jelenti, hogy Alsóörstől közel 100 km-re kerültem. De a bizalmat felém úgy háláltam meg (még mai napig is ezt csinálom), hogy innen ahol élek heti kétszer ingáztam Alsóörsre, ami edzéssel együtt 6 óra. Ezután a hónapban megkértek, hogy legyek én és egyik csapattársam a csapat ügyvezetője, tehát intézzem az igazolásokat, meccsen vezessek jegyzőkönyvet, stb. Ezt én elválaltam, és elismerésnek érzek, amit betudok a kitartásomnak, s az alázatosságomnak. Remélem még sok örömöm lesz a kézilabdában, és a rossz részeket örökre eltudom kerülni.