Boldogságóra Program

Napsugárka és a bukfenc

Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol a kurta farkú malac túr, vagy még azon is túl, volt egy kedves kis óvoda. Képzeljétek el, hogy ez az ovi nagyon hasonlított a mi óvodánkra. Majdnem olyan szép volt és minden oda járó gyermek és felnőtt majdnem olyan boldog volt, mint itt nálunk a Szombathelyi Mocorgó Óvodában. Varázslatos hely volt ez az óvoda, mégpedig az odajáró gyermekek és ott dolgozó felnőttek által lett azzá. Ebben a mesebeli óvodában, mindenki sokat mosolygott, örültek egymásnak, akik ott voltak és hiányolták azt, aki éppen hiányzott. Az óvónénik sokszor vették ölbe a gyermekeket, kedvesen cirógatták és szívesen játszottak velük. Nagyon sokat meséltek, énekeltek együtt és szívesen segítettek egymásnak. Abban az oviban is volt egy nagyon szép, gazdagon felszerelt tornaszoba, tele mesebeli varázseszközökkel. Ezek a tornaeszközök attól voltak varázslatosak, hogy úgy segítettek a gyermeknek a tornában, hogy azok észre sem vették azt, hogy tornáznak, nekik játéknak tűnt az egész idő, amit ott töltöttek együtt. Ott is minden gyermek, éppen úgy, mint ti itt, nagyon szorgalmas és virgonc volt. Minden évszakban és minden nap sokat mozogtak, tornáztak, hiszen tudták az óvónénik, hogy a gyermekek lételeme, fejlődésének elősegítője a mozgás.
Napsugárka egy nagyon kedves és mosolygós kislány volt, aki már éppen két esztendeje járt a mesebeli óvodába. Minden reggel, miután elbúcsúzott a szüleitől kicsit játszott, rajzolt, aztán minden nap előállt a következő kérdéssel:
– Óvónéni, ma ugye nem megyünk a tornaszobába?
Mivel a mesebeli oviban is 6 csoport volt, éppen úgy, mint nálunk – látjátok gyerekek, még ebben is hasonlított a mi óvodánkhoz – így hetente általában két alkalommal kerülhetett sor a tornaszoba látogatására. Ezért az óvónénik többnyire ezt válaszolták:
– Nem, ma nem megyünk.
Az óvónénik -Terka néni és Rezi néni – eleinte nem igán értették a kislány kérdését, látták ugyan szorongását, de nem tudták annak az okát, hiszen tapasztalataik szerint Napsugárka szívesen mozgott és mindig ügyesen tornázott.
Sokáig gondolkodtak szorongása okán, míg végül rádöbbentek, hogy mi az, ami problémát okoz neki. Néhány héttel azelőtt kezdtek el foglalkozni a bukfencezéssel. Mint minden óvodai csoportban, úgy ott is voltak, olyan gyermekek, akik ügyesebbek voltak és már otthon a szüleik, testvéreik segítségével megtanultak, bukfencezni. Ezeknek a gyermekeknek elég volt annyi segítség, hogy az óvónéni bemutatta egyikük segítségével a bukfencezést, majd aprólékosan lebontva, elmagyarázta és gyakorolták az előkészítő elemeket.
Napsugárka többször is rászánta magát és megpróbálkozott ő is a bukfenccel. Látta az óvónéni, hogy hasonlóan a többi gyermekhez, ő is szeretné megtanulni ezt a nagyon érdekes mozgást. Hogyne szerette volna, hiszen már maga a neve is, olyan vicces és varázslatos: BUKFENC. Már attól is mosolyra áll az ember szája, ha csak kiejti a nevét. Ráadásul azt mondták az óvónénik, hogy hívhatják a gyerekek akár gurulóátfordulásnak is, ami még viccesebb, hiszen, ha belegondolunk, abba, hogy gurulni és átfordulni is kell egyszerre, attól mindenki még inkább szeretné megtanulni és elvégezni ezt a mozgásformát.
Napsugárka többször odament az óvónénihez, neki készült a mozdulatnak, mint aki elegendő bátorságot gyűjtött hozzá, aztán mégsem próbálta meg, felállt és elment onnan.
Eleinte nem is tűnt ez fel senkinek. A gyerekek sorban próbálkoztak. Napsugár is ment, leguggolt, aztán hirtelen felállt és újra elment.
Mikor ismét sorra került megkérdezte tőle az óvónéni, hogy miért adja fel még a próbálkozás előtt, mi az, amitől fél?
A kislány nem mondott semmit. Nekikészült, letette a kezét, fejét, majd hírtelen megint felnézett és látta már az óvónéni, hogy sír, potyognak a könnyei.
Az első nehézséget rögtön az jelentette számára, hogy a fejét letegye a szőnyegre.
– Félek, szipogta.
– Gyere, segítek – mondta az óvónéni – meglátod együtt könnyebb lesz.
A kislány összeszedte minden bátorságát és letérdelt a szőnyegre. Terka néni odaguggolt mellé és segítette őt a bukfencezéskor.
Napsugár könnyes szemmel ugyan, de bukfencezett.
Sorba jöttek egymást követve a gyermekek Egyre többen tudtak egyedül, vagy segítséggel bukfencezni.
Napsugárka is jött neki készült, mikor már úgy tűnt, hogy sikerülni fog, hírtelen felállt.
Meglepte ám Terka nénit ez a dolog, hiszen pár perccel azelőtt a segítségével, de már többször sikerült a kislánynak a bukfencezés.
Kedvesen kérdezte meg tőle, hogy mi akkor hát a probléma?
– Fáj a térdem – hangzott szipogva a válasz.
– Gyere, most próbáljuk meg úgy, hogy leguggolsz, és én segítek.
Nem akart kötélnek állni Napsugár, látszott rajta, hogy tépelődik, csinálná is meg nem is, végül inkább elment arrébb. Az óvónéni már magában éppen elkönyvelte, hogy a gurulóátfordulást ma Napsugárka többet biztosan nem fogja gyakorolni.
Aztán egyszerre csak, mint aki váratlan erőre tett szert, mindenki legnagyobb meglepetésére barátnőjével, Rozival kézen fogva ment vissza.
– Óvó néni én tudom, hogy Napi meg tudja csinálni. Én megmutatom neki, és ő is megpróbálja – hangzott a barátságos, de magabiztos mondat Rozitól.
– Rendben, válaszolta az Óvónéni – gyere, figyeljük együtt Rozit!
Rozi neki készült és nagyon szépen bukfencezett. A mozdulat végén odaszaladt Napsugárkához, rámosolygott és hívta magával.
– Gyere – próbáld meg Te is – én tudom, hogy sikerülni fog – mondta kedvesen és már fogta is a kezét. Napsugár kezdetben vonakodva, mint aki nem bízik meg a hallott jóslatban, hogy ezt ő is meg fogja tudni csinálni, végül legyőzte kétségeit és elindult.
Az egész csoport izgatottan figyelte ahogy a nagyobb gyermek segíti a kisebbet.
Ezután már akármikor gyakorolták a bukfencezést, közösen próbálkoztak. Rozi nem adta fel kisebb társa támogatását, Napsugárka pedig elszántan próbálkozott.
A sok – sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Bár eleinte még jobbra-balra dülöngélt a kislány, de a végére létrejött a már – már tökéletes gurulóátfordulás.
Rozi hitt benne, hogy meg tudja csinálni Napsugárka, hiszen a barátja, nagyon szereti és egyébként is mindenben ügyes a kislány. A harmadik torna alkalmával óriási tapssal és ujjongva ünnepelte a csoport, hogy Napsugárka sikeresen átbukfencezett.
A kislány annyira boldog volt, hogy örömében hármat bukfencezett egymás után.
Ragyogott Napsugárka arca, de Rozié is. Egymást ölelgetve, közösen ünnepeltek.
Boldog volt a csoportban mindenki, hiszen látták a két jó barát örömét.
Ez a siker nemcsak Napsugárkáé és Rozié volt, hanem a két gyermek barátságáé is. Ez a legenda terjed szájról szájra Meseországban Napsugárról, Roziról és a varázslatos, boldog óvodáról.
„Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, járjon a végére!”

Képek