Boldogságóra Program

Ebben a hónapban is volt egy hetünk, amikor a boldogságóra aktuális témája és a heti projektünk összefonódhatott. Középső csoportosokkal vettük elő a tükröket, és mindenféle izgalmas játékot játszottunk velük.
Megvizsgáltuk az arcunk részeit, és azt is, hogyan tudjuk egyesrészeit mozgatni. Az egyéni megfigyelések után – már a szőnyegen ülve – arról beszélgettünk, hogy az arcunkról jól le lehet olvasni, hogy éppen milyen kedvünk van. Megpróbáltuk a szomorú arcot vidámmá varázsolni; szép lassan a lefelé görbülő szájacskák mosolygóvá és nevetővé váltak. Első pillanatban könnyűnek tűnhet ez a feladat, de az arc izmainak tudatos, összehangolt mozgatása nem is olyan egyszerű. Végül a gyerekek párt választottak maguknak. Egyikük lett a tükör, akinek az volt a feladata, hogy társát minél pontosabban utánozza „tükrözze”. Természetesen egy idő múlva szerepet cseréletek, és kezdődhetett a játék újra.
Játékidőben elkezdtük a hangulat-hőmérőnket összeállítani. Megbeszéltük, hogy a piros mosolygós, a sárga egykedvű és a piros mérges arc vajon mit jelenthet. Kiválogattuk és facsipeszekre ragasztottuk a gyerekek jelét, és megbeszéltük, hogy minden nap oviba érkezéskor felcsíptetjük a saját csipeszünket arra a fejecskére, amilyen hangulatban érkeztünk az óvodába. Én is választottam jelet magamnak, és reggelente éppen így tettem én is. El is mondtam a gyerekeknek, hogy miért érzem éppen úgy magam. A későbbiekben az látszott, hogy az ilyen szóbeli megfogalmazások jó példák a gyerekeknek ahhoz, hogy ők is igyekezzenek felfedezni, pontosítani érzéseiket.
Másnap már az egész test, a gesztusok tükrözésével folytattuk a megfigyeléseket. Először engem kellett utánozni, majd gyerekek mutattak különböző figurákat, végül kártyákon látható mozdulatokat kellett tükrözni. Remek mulatság volt ez a játék is.
Labdával is játszottunk. Szabálya: egymásnak dobjuk a labdát. aki elkapta, annak mindkét szomszédja egyszer leguggol. Most ismerkedtünk ezzel a játékkal, még nem volt elég pörgő, de a gyerekeknek tetszett. Olyan játékot kerestem, aminek egyszerű szabálya, mozogni tudnak közben a gyerekek, figyelniük kell egymásra is.
Mosdóba menet a fiúk közötti beszélgetés vége: „ez volt a legjobb délelőtt!”
Következő napon a Baráti segítség c. mese kapcsán felmerült néhány kérdés:
Miért siettek a mókus segítségére a barátai – és egyáltalán a mókus miért gondolta, hogy segítséget fog kapni tőlük?
Mit érezhetett a mókus, amikor rájött, hogy nagy bajban van? És akkor, amikor meglátta, hogy a barátai segíteni jönnek?
Ezek után magunkról is beszélgettünk egy kicsit:
Mit tudnak ők, (a gyerekek) segíteni itt az óvodában egymásnak, vagy a felnőtteknek?
Mit tudnak segíteni a felnőttek a gyerekeknek itt az óvodában?
Itt az óvodában látták-e, hogyan segítenek egymásnak a felnőttek?
A beszélgetés végén titkos küldetésünk is lett. Kedves, segítő manócskákká változtunk. Az volt a feladatunk, hogy a nap további részében észrevegyük, ha valakinek segítségre van szüksége, és segítsünk neki valóban. Megbeszéltük, hogy a segítség nem azonos azzal, hogy mindent megcsinálunk a társunk helyett. Ennek egyensúlyát gyakran még felnőttként sem találjuk, de alapozásnak ez a játék szerintem kiváló.
Öröm volt nézni, ahogyan kedvesen egymáshoz hajoltak, és kérdezték: Segíthetek?

Képek