Boldogságóra Program

Egy napom Mirákulumban

Egyik este már az ágyamban feküdtem és azon gondolkoztam, hogy milyen lehet a csodák földje.
Beleképzeltem magam. Az én Mirákulumomban minden csupa rózsaszín volt, s cukorösvények voltak az utak helyett. A fák olyanok voltak, mint azok a színes nyalókák, amiket ha bárhol meglátok, nem tudok ellenállni nekik, és szivárványszínekben pompáztak.

Ezen csodás dolgok mellett azt szerettem a legjobban, hogy tudtam repülni. Szóval ezen a földön, ahova most a gondolataim elrepítettek, tündérnek érezhetem magam. Most már szinte tényleg a gondolataim szabják a határt, ezért hát elkezdtem bejárni ezt a világot. Elindultam, s jártam az utamat. Amint mentem mendegéltem, észrevettem, hogy az édességfák között bujkál valaki. Közelebb óvakodtam. Egy törpe állt ott. Kedves teremtésnek látszott és jobban félt tőlem, mint én őtőle. Körülbelül a derekamig ért, s térdnadrág volt rajta zöld kockás inggel. A sapkája piros volt, és leért az alja a földig. Megkérdeztem, hogy hívják:
– Nono – felelte kicsit félősen. Utána ő is megtérdezte:
– És téged?
– Zsófinak – mondtam kicsit bátrabban, mert hallottam a hangját, ami nem egy ijesztő szörnyéhez volt hasonló, hanem olyan volt, mint egy kedves, szerető, érző lényé. Meg is kérdeztem a kis beszélgetés után:
– Mi lenne, ha barátok lennénk? Csatlakoznánk egymáshoz, és együtt járnánk be ezt a paradicsomot. Na, benne vagy?
– Igen, menjünk – felelte. Elindultunk.
Mentünk mendegéltünk, mint egy boldog csapat. Megmutattam neki, hogy én tudok repülni s aztán megfogta a lábamat s ő is velem együtt repült. Tetszett neki az égbolt, a vattacukorfelhők, a Nap, ami olyan volt, mint egy gombóc fagyi és a sugarai öt édes tölcsérből álltak.

Miközben repültünk eleredt az eső, de ez nem olyan volt, mint nálunk a zivatar. Nem volt itt se mennydörgés, se villám vagy ezekhez hasonló szörnyűséges dolgok, hanem a vattacukorfelhőkből mindenféle kisebb-nagyobb színes cukorkák estek ki. Karamelles, csokis, gyümölcsös és még sorolhatnám mennyiféle finomság hullott alá. A Nap közben ragyogott. Az a természeti jelenség, ami ezután lassan bekövetkezett, már hasonlított a mi világunkhoz. Gyönyörű szivárvány rajzolódott ki az égen. Minden a lehető legszebb és legjobb volt, s mi boldogan tömtük a hasunkba a sok-sok finomságot. Mikor már olyan sokat ettünk, hogy majd szétpukkadtunk, lassan mély álomba szenderültünk.
Egy kis idő múlva arra ébredtünk Nonoval, hogy valami csiklandozza az arcunkat. Szépséges színes unikornisok nyalogattak minket. Aranyosnak látszottak. A termetük akkora volt, mint egy pónilóé.

Hosszú szárnyuk volt, amin mintha fénylő tollak lettek volna. A homlokukon csillogó csavart szarv tündökölt. Sokféle színben pompáztak. Elkezdtek velünk játszani. Ráültünk a hátukra, és felrepítettek az égboltig. Olyan magasra, ahova még én sem tudtam felrepülni. Megérintettük a felhőket és meg is kóstoltuk őket. Amilyen színű volt a felhő, olyan ízt rejtett magában. A rózsaszínű málna, a zöld körte, a piros eper ízű volt. És ez csak pár íz volt azok közül, amiket megkóstoltunk.
Miközben szálltunk a magasban, páran elrepültek tőlünk. Egy tündérlányhoz mentek. Látszott a tündéren, hogy tudja, hogyan kell bánni a szárnyasokkal. Közelebb mentünk, hogy megnézzük ki az a tündér.

Ahogy közeledtünk, ismerős arc tárult elém. Elkezdtünk beszélgetni.
– Hol jártatok?- kérdezte.
– Bejártuk Mirákulumot – feleltem.
– S mit csináltatok ott?
– Mindenféle dolgot, de leginkább degeszre ettük magunkat.
De akkor fura dolog történt. A tündér olyanokat mondott, hogy:
– Jó reggelt álomszuszék. Kialudtad magad?
Kinyitottam a szemem, és az ágyam fölött ott ált anya. Tehát ő volt az a jó tündér. Felültem és megöleltem őt, s elmeséltem neki az álombeli kalandomat.
Boldog vagyok, mert számomra Mirákulum nem csak az álmaimban létezik.
Készítette: Balogh Zsófia
Ráckevei Árpád Fejedelem Általános Iskola 5.b

Képek