Boldogságóra Program

Egy jó barát kedvessége

Egy napsütéses hétfő délután fél egy tájban, amikor vége volt az utolsó órának, elindultam hazafelé.
El voltam merülve a gondolataimban és észre sem vettem, hogy már a lépcsőfordulónál járok. Egyszer csak, mintha a nevemet kiabálta volna valaki. Azon tűnődtem, hogy álmodom vagy tényleg az én nevemet kiabálja valaki. Egyre hangosabban hallottam a nevemet. Megfordultam, és azt mondta nekem az a bizonyos hang:
– Andris, várj meg légy szíves! Megyek veled én is.
– Te jössz haza? Nem ebédelsz? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem! – válaszolta mosolyogva.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Azért nem, mert veled akarok hazamenni – mondta titokzatosan.
– Jaj, de jó! – ugráltam örömömben.
Bár sosem magányosan vezet az utam hazafelé, mert Mátéval szinte nap, mint nap együtt bandukolunk az úton, de sajnos nagyon rövid útszakasz után szétválnak útjaink. A titokzatos baráttal viszont párhuzamos utcában lakunk és légvonalban nagyon közel van a házunk egymáshoz. Sajnos azonban, mivel ő bent ebédel az iskolában, én pedig nem, nem szoktunk együtt hazajönni. Így egyből jobb kedvre derültem, hogy csatlakozott hozzám egy kedves útitárs. Nem szeretek egyedül sétálni, a hétfőket meg különösen nem kedvelem. Vidáman indultunk el a magas, világosbarna, göndör hajú (bár most nagyon rövidre le van vágva a haja) baráttal és Mátéval, sőt még Norbi is csatlakozott hozzánk. Mátétól és Norbitól rövid idő után szétváltak útjaink. A Hunyadi utcából már ketten indultunk a jó humorú, vicces, fociimádó baráttal, akivel sokat nevettünk és beszélgettünk mindenféléről, mint pl.: a foci, a suli, a sulifoci: kellemes témákról, mert azt el is felejtettem megemlíteni, természetesen focizik is a barátom. Észre se vettük és már a Jókai utcában voltunk, ahonnan mi is külön folytattuk az útjainkat tovább. Itt azért még megálltuk beszélgetni egy kicsit kevésbé népszerű témáról: miből van leckénk holnapra. Esetleg tudunk-e délután találkozni. Nyáron sűrűbben volt erre lehetőségünk. Sajnos, amióta iskola van, és hamarabb sötétedik, azóta nagyon ritkán van erre alkalmunk. Néhány perc után elköszöntünk egymástól.
Remélem, sikerült már kitalálnotok így a történet végére, hogy ki a titokzatos barát. Ha mégsem, akkor elárulom, hogy Ricsi az.
Ricsi, tartsd meg ezt a jó szokásodat! És jól figyelj, hátha egyszer én szerzek neked meglepetést azzal, hogy megvárlak.
Otthon azon gondolkoztam, hogy a szürke hétfőmet milyen színessé varázsolta a mosolygós, vicces osztálytársam. A legkisebb dolgok is be tudják aranyozni az ember napjait.
Ráckeve, 2015. január 11. Andris

Képek