történet
- Csoport neve: RAFAI5b
Darázskaland
Egy olyan élményemről szeretnék beszámolni, amely másnak jelentéktelennek tűnhet, nekem azonban fontos, ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam az osztályközösségben.
Szinte pontosan fel tudom idézni azt az október eleji délelőttöt, amikor megtapasztaltam az 5. b összetartását, együttműködését. Kint szépen sütött a nap, langyos szellő fújdogált. Bent, a tanteremben javában zajlott a természetismeret óra. Gabi néni kinyitotta az ablakot az agyunk jobb oxigénellátása érdekében. Felrajzolta a táblára a csonthéjas termést, megnevezte a részeit, amit mi lemásoltunk a füzetbe. A szemléltetésnek szánt öt szem mosolygó őszibarackot alaposan megmosta, megfelezte, majd negyedelte. Mindnyájan nagyokat nyelve tekintettük meg a hamvas héjat, valamint a magot fedő csonthéjat. Örömünkre a tanárnő kiosztotta az édes, zamatos barackszeleteket. Élvezettel fogyasztottuk el. Közben az érett gyümölcs illata áradt a levegőben. Amint elmerültem a kóstolgatás gyönyörűségében, parányi motoszkálást éreztem a fejemen.
– Vigyázz, Bence! Darázs telepedett a hajadra! – kiáltott fel hangosan Boti a szomszédos padból.
– Mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten, alig hallhatóan.
– Ne mozdulj! – javasolták többen is.
Csaknem kővé meredtem a rémülettől, már sírás fojtogatta a torkomat, mert óvodáskorom óta igen félek a darázscsípéstől. Szerencsére az osztálytársaim, Nikóval az élen, nem ijedtek meg, inkább bátran a segítségemre siettek. Tankönyveikkel néhány percig hajkurászták a felingerelt fekete–sárga potrohú rovart, végül sikerült kikergetniük a szabadba.
– – Köszönöm szépen!- hálálkodtam megmentőimnek.
Ekkor döbbentem rá, bízhatok ezekben a segítőkész gyerekekben, akik a bajban sem hagynak cserben. Talán a zárkózottságomból nyitnom kellene feléjük.