Boldogságóra Program

Reggel, mikor megérkeztek a gyerekek, azt vették észre, hogy eltűnt néhány (kedvenc) játékuk, a polcon egy levél várta őket. Elolvastam nekik. Pók néni levele volt, miszerint elrakta a játékaikat, mert előző nap túl hangosan játszottak, és nem tudott tőlük aludni. Azt is megírta, hogy visszakapják, ha követik az utasításait. Ezen a napon a mozgás tevékenységgel kapcsoltam össze a Boldogságórát. A tornán három fő feladatot kellett teljesíteniük (a levél szerint): Hajótörés játékot, Akadálypályát, és a Cápatámadás játékot. Időközben érkezett még egy levél Pók nénitől, ami azt tartalmazta, hogy az alvókájukat is elvette, mert hangoskodtak öltözés alatt, és csak akkor fogja visszaadni, ha mindenki összegyűjt 4 db bóját az akadálypályán (4x megy végig rajta). Természetesen minden gyermek minden feladatot teljesített, folyamatosan beszéltek róla, hogy Pók néni biztos vissza fogja adni az alvókákat, és a játékokat, mert ügyesek. Amikor visszatértünk, mindenki megnézte a zsákját, és nem találták ott az alvós játékukat. Viszont a csoportba visszaérkezve, örömmel látták, hogy a játékok visszakerült a helyére egy levél társaságában, valamint az alvókájuk is várja őket egy kosárban. A levélben az állt, hogy mindent ügyesen teljesítettek, így visszahozott mindent Pók néni. Tízórai után mindent megbeszéltünk. Elmondhatták hogy érezték magukat, mikor megtudták, hogy eltűntek a játékok. A gyermekek nagyon sok negatív érzelmet fogalmaztak meg, pl. „szomorú voltam, hogy nem fogok tudni majd elaludni a kutyám nélkül”, „nagyon mérges lettem, hogy hogy tehetett ilyet, hogy elviszi a kedvenc játékunkat”, „én inkább izgultam és kíváncsi voltam amiatt, hogyha mindent teljesítünk, akkor biztosan vissza fogja-e adni, és hogy tudjuk-e teljesíteni amit kért”. Ezután egy relaxációs gyakorlattal lazítottunk (arcizom lazítás játékosan), valamint meghallgattuk Bagdi Bella Ellazulni jaj de jó című dalát. Ezután beszélgető-kör következett: kinek mi segít, ha rosszul érzi magát? Egy nagy kartonon különféle képekhez ragaszthatták a jeleiket (kedvenc játékommal játszok, sírok, könyvet nézegetek, stb.). Ezután érzelmeket varázsoltam az arcukra (el kellett játszani, hogy milyen az arcunk, ha szomorúak, mérgesek, boldogok, stb. vagyunk). Az asztalhoz ülve mindenki le is rajzolta a feladatlapon. Majd mondtam nekik érzelmeket, és meg kellett mutatniuk, hogy melyik testrészén érzik. Változatos és érdekes dolgokat mondtak: pl. „ha szomorú vagyok, a fülemen érzem, hogy ég”, „én a mérgességet itt érzem (a bicepszére mutatva)”, „én a kíváncsiságot a szememben érzem”, „a boldogságot a szívemben”. A foglalkozás végén elmeséltem nekik az Aranykulcs című mesét interaktív módon. Pl. a labirintusból úgy talált ki a királylány, hogy „jobbra fordult, balra fordult, ment néhány lépést, majd megint jobbra….stb.” (közben fordultunk mi is, lábunkkal doboltunk, megint fordultunk, stb.). Amikor végre kijutott a királylány, egy kisfiú felkiáltott „Hú, de izgultam!”. A legvégén megbeszéltük a mesét. Sok olyan helyzet van, amit meg kell oldani az életben, megbeszéltük, hogy otthon is kérdezzék meg a szüleiket, nekik mi volt ilyen, és hogyan oldották meg. Ezt követően felragasztották a jelet a következő lépcsőfokra.

Képek