Boldogságóra Program

Optimistatörténetek
Oroszlányi Hunyadi Mátyás Általános Iskola
8. c osztály

K. V. története:
15 éves vagyok, de már most olyan dolgokon mentem keresztül, mint más 40 évesen sem.8 éves voltam, mikor édesanyám elhunyt. Még mindig emlékszem az akkori gondolatomra, tudtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint rég. Az járt a fejemben, hogy itt lesz vége mindennek, szétfoszlik a családom, megváltozik minden.
Így is lett. 7 év elteltével apukám nagyon beteg lett, szinte egy évet volt kórházban. Mamámmal éltem, kollégiumban voltam egy ideig, aztán egy lakásotthonba kerültem. Elkezdtem rontani a tanulmányi eredményeimen.
Egyik reggel csörgött a telefon, apukám a kórházban elhunyt. Iskolába nem mentem, vagdostam magam, úgy gondoltam, hogy nincs miért élnem. Telt az idő, kezdtem szokni a helyzetet. A gyámom mondta, lenne egy lehetőségem nevelőszülőhöz kerülni. Várnom kellett és jónak lennem, végül már két éve vagyok nevelőszülőnél. Javult a tanulmányi átlagom is.
Igazából elég, ha minden nap egy kis jó dolog történik az emberrel, akkor már jobb az ember napja is. Mostani gondolkodásommal úgy gondolom, hogy mindenben van valami jó. Sokan mondják, hogy nincs semmijük. Szerintem míg te azt kívánod hogy meghalhass, addig más a kórházban tudja, hogy meg fog halni, és mégis hisz abban, hogy nem fog és imádkozik.

Míg van jó szemed, amivel látsz, míg van hallásod, amivel hallasz, míg van végtagod, amivel mozogsz, míg van tető a fejed fölött, addig szerintem megvan mindened.

P. A. története (osztályunk hármas ikreinek egyik tagja)
Az én kis történetem
Az én családom igen boldog családnak ígérkezett. 4 éves lehettem, mikor édesanyám és édesapám elváltak. Azt hittem, örökre együtt maradunk, de nem. Édesanyám a válás után elkezdett inni, elsőnek csak igen kevés mértékben, de aztán mindennapossá vált ez a dolog.
Egyre kevesebb időt töltött velünk és édesapám sem látogatott minket. A válás után elköltöztünk egy másik lakásba, és ott próbáltunk új életet kezdeni, de nem sikerült, ahogy vártam, ugyanúgy ment minden, mint régen, mi már csak a nagy testvéreinkre, a nagyszüleinkre és a keresztszüleinkre számíthattunk.
Édesanyánk már otthon maradt velünk, de a helyzet nem változott. Az alkoholt már felhozta magához a lakásba, és így telt minden napunk, a félelemben és a szomorúságban. Két nővérünk ott volt velünk, de sokat dolgoztak, így amikor tudtak játszottak velünk. Sokszor lementünk játszani a mellettünk lévő játszótérre.
Aztán anyukámnak egy kis idő múlva lett egy párja, Sanyinak hívták, nagyon jószívű, szerethető ember volt, még most is az.
Aztán egyre jobban azt vettem észre, hogy édesanyám, mióta van párja, egyre jobban igyekszik és foglalkozik velünk, de én már nem tudtam szeretni, egyszerűen bennem volta az, hogy mi lesz, ha újra ilyen lesz, és a megérzéseim nem csalta, anyukám ugyanúgy ivott. Ezek után nem tudtam már úgy viszonyulni hozzá, mint egy anyához, már annyi bántást kaptunk tőle, hogy nem tudtam szeretni.
Volt egy balhé, amikor elkerültünk tőle, aznap kórházba került és aláírta azt a papírt, hogy a mostohatestvéréhez kerüljünk. Ott boldogság várt ránk és meleg szeretet, de anyukám ezt nem tudta elfogadni. Járkált az iskolához, az évzáróra, évnyitóra, de mi mindig elfutottunk tőle, mert a korábbi tapasztalatainkból féltünk tőle, magától a kinézetétől.
Aztán megjelent apukám, aki magához akart venni és elérte, hozzá kerültünk, de ugyanaz várt ránk, a késői hazaérések, a csalódások, a fájdalom. Ugyanott tartottunk.
Elkerültünk nagymamámhoz, de mamám igen beteg lett és mellettünk még két unokájára kellett figyelnie, így ő is kimerült. Nemsokára mamámtól is elkerültünk a másik papámhoz, de az a papám is lebetegedett és lelki fájdalmai voltak, mamám halála.
És innen is elkerültünk, közben kollégiumba kerültünk, ahol most is jól érzem magam.
Atán jött a nagy döntés, egy hajszálon múlt a sorsunk, hogy nevelőintézetbe kerülünk-e vagy nem, mivel apukám lemondott rólunk.
Én keresztapukámékhoz kerültem, a lány ikertestvérem az egy nagy testvéremhez, a fiú ikertestvérem meg a nagymamámhoz.

Így boldog családban élünk azóta és örülünk a sorsnak.

P. N. története (osztályunk hármas ikreinek másik tagja)
Ez az egész olyan 2008-ban történhetett, hogy anyukánk és apukánk elváltak, Egy nagyon nehéz időszakot nyitott meg az életünkben és nagyon rossz is volt. Miután apukánk elment anyukánktól, maradtunk anyukánkkal, aki bánatában elkezdett inni és egyik napról a másikra jöttek a szörnyű éjszakák, bánatában a sírás, a kiabálás, ahogyan velünk viselkedett, az tűrhetetlen volt. Aztán jött az ide-oda költözés, mivel a gyámügy nem tartotta biztonságosnak az ő körülményei között való élést. És igazuk is volt. Innentől kezdve keresztanyukánkhoz kerültünk mindhárman. Ott éltünk azt hiszem, egy évig, aztán hirtelen a semmiből megjelent apukánk, csak csodálkoztunk, hogy mit akar, ha egy évig nem keresett minket. Azt akarta, hogy kerüljünk hozzá. Ez így is lett, eleinte jó volt nála, de egyre kevesebbet volt itthon és túl sok volt a kifogás.
Mindkét mamánkra számíthattunk ugyanúgy, mindig valamelyik váltotta magát, hogy óvjanak és vigyázzanak ránk. És ezután bekövetkezett a tragédia, 2012 tavaszán meghalt az anyai mamánk, ami mély nyomott hagyott a szívemben, és még azóta is hibáztatom magam, hiszen a halála előtt három hétig nem voltunk nála és biztos hiányoztunk és rosszul esett neki, hogy a három unokája nem látogatja. Ezt a részt inkább itt be is fejezem, nem szeretek se írni, se beszélni róla. Miután mindez megtörtént apu ismét nem volt itthon, lemondott rólunk és a mamához kerültünk. Mamánk és papánk nagyon idős már és úgy gondolták, hogy kollégiumban kellene laknunk, így is lett. Ezután a másik papánkhoz kerültünk és nála én egyszerűen nem éreztem jól magam, szinte nem törődött velünk, és neki lett belőlünk elege, holott nagyon is nekünk kellett volna. Úgy döntött, hogy lemond rólunk. Ebből az egészből egy nagy gyámügyi tárgyalás lett, ahol eldőlt, hogy hova jut a sorsunk és ebben az egészben az a furcsa, hogy pont a születésnapunkkor volt a tárgyalás, erre mindig emlékezni fogok. Rendes családi körbe kerültünk mindhárman, a saját nagy családunkon belül, osztályfőnökömnek is köszönhetően, aki ott volt a tárgyaláson.

Mindenkinek jó helye lett és ennek örülök!

F. E. története:
Én úgy döntöttem, hogy nem akarom apukámmal tartani a kapcsolatot. A gondok már egészen kicsim koromban kezdődtek. Apukám mindig is ivott és drogozott, olyankor eléggé kiszámíthatatlan volt. Nagyon sokszor végignéztem, ahogy az ereibe lövi magának a drogot. Anyával is állandóan veszekedett. Volt, hogy megvert engem és kiabált velem. Anya mondta, hogy én ezek miatt minden éjjel sírta. Anyáék egyre többet dolgoztak, olyankor mindig a mamáméknál voltam, akiket nagyon szerettem. Négy éves voltam, amikor apa annyira be volt rúgva, hogy anya ezt már nem akarta, hogy többé lássam. Nem akarta, hogy megint megüssön, kiabáljon velem, ezért elmentünk anya egyik ismerőséhez, ők befogadtak addig, amíg nem tudtunk külön lakást venni. Közben anya elvált apától, és nem engedte, hogy találkozzam apával. De apa pár hónap után kérte a bíróságot, hogy minden második hétvégén nála legyek, amit engedélyeztek is neki. Ezek a hétvégék abból álltak, hogy kocsmába mentünk és késő estig ott voltunk.
Kiderült, hogy apának van egy barátnője, aki gyereket várt tőle. De apa nem vállalta fel, nem engedte, hogy az ő nevén legyen a gyerek. Sajnos nem ismerhettem meg a testvéremet, pedig nagyon szeretném, de apa nem akarta, hogy bármilyen kapcsolat is legyen köztünk, apa is megszakította velük a kapcsolatot. Időközben a mamám rákos lett. 6-7 éves voltam, de nagyon rossz volt, hogy akit nagyon szerettem, és aki minden nap vigyázott rám, egyre rosszabb állapotban volt. Végül annyira romlott az állapota, hogy a papámmal együtt apához költöztek. Papám is elkezdett inni ez miatt, majd elváltak a mamával és a papám elköltözött. Mama sokat volt kórházban és rengeteg gyógyszert szedett. Volt két vagy három szívrohama, az utolsó után egy héttel meghalt. 8 éves lehettem, amikor bent volt velem a szobában, apa pedig a konyhában. Annyira emlékszem, hogy jöttek ki a mentősök és elvitték. Szívrohama volt. Nagyjából egy héttel később meghalt a kórházban. Én azóta azt érzem, hogy apa engem hibáztat, volt, hogy utalt rá, és nekem bűntudattom van ez miatt. De annak örülök, hogy az utolsó karácsonyát vele töltöttem.
Mama halála után 1-2 évvel apa megismert egy nőt, akinek volt egy lánya. Összeköltöztek, apa kezdett leszokni az alkoholról és a drogokról. Egyre szívesebben mentem hozzájuk. Akármit tett korábban, szerettem. A barátnőjével és annak a lányával Pestre költözött. Kevesebbszer keresett, ritkán érdeklődött, hogy mi van velem. Közben ezek miatt pszichológushoz jártam, és anyának már 2-3 éve volt valakije, akit nagyon megszerettem. Azóta is vele élünk.
Egyszer apa elvitt a Balatonra egy hétre. Ott összejött a szálloda tulajával, velem nagyon keveset foglalkozott. Minden éjjel egyedül hagyott, és amikor egyszer megkértem, hogy ne menjen le, elkezdett velem kiabálni, és olyanokat mondott, hogy gyűlöl, és nem tekint a lányának, könnyebb lenne az élete nélkülem és írt anyáéknak, hogy hozzanak el onnan, mert nem akar látni. Ezek nagyon rosszul estek tőle, újra elkezdődött az, hogy sírtam álmomban. Ez után nagyjából egy évig nem beszéltem vele, egyáltalán nem is keresett. Aztán egy év után felkeresett, hogy megváltozott és tartani akarja velem a kapcsolatot. De ugyanúgy ivott és drogozott. Én már akkor sem nagyon akartam beszélni vele, és most nagyjából 3-4 hónapja írta anyának, hogy lemond rólam és nem kíváncsi rám, változtassam majd meg a nevem. Ezek után én nem akarok már beszélni vele.
Tökéletes életem van nélküle. Nagyon szeretem a nevelőapukám. Anyával együtt mindent megtesznek, hogy jó életem legyen. Két éve kertes házba költöztünk. Én nagyon szeretek ott lakni. Sajnos anyáék nagyon sokat dolgoznak, anya három állást vállalt, hogy minél hamarabb rendezni tudjanak mindent és neki is meglegyen a jogsi és vegyenek még egy autót.

Én az igazi apukámat nem tekintem apának, soha semmit nem tett értem. Boldog vagyok nélküle is. Nevelőapukámmal szerintem tökéletes a családunk. Vannak néha veszekedések, de ezek mindig megoldódnak.