Boldogságóra Program

Az optimizmussal foglalkozó órán a gyerekeknek az tetszett a legjobban, hogy motivációs üzeneteket készítettek, amelyekről nem tudták, kié lesz. Amikor mind elkészült, egy kupacba tettük az üzeneteket, és mindenki húzott egyet. Minden gyerek arcán mosoly volt, amikor elolvasta a „neki szóló” üzenetet. Ezeket aztán a tolltartóba tették, hogy szükség esetén erőt meríthessenek belőle. Az optimista történeteket az órai beszélgetés és gyakorlatok után otthon írták meg a gyerekek. Álljon itt három rövid történet.
A meccs
Egyszer egy kézilabdameccsen annyira elestem, hogy rá sem tudtam állni a lábamra. Nem is éreztem a lábamat. Másnapra már csupa lila lett az egész lábam. A fájdalom nem volt jó, de azt jó volt látni, hogy a csapattársaim aggódnak értem. Mindenki sokat kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Így megtudtam, milyen sokan szeretnek.

Eltévedtem
Egyik nap, amikor hazafelé mentem a busszal, a jelzésem ellenére a busz nem állt meg annál a megállónál, ahol le szoktam szállni. Korábban nem sokat jártam busszal, és ilyen még nem történt velem. A következő állomásnál tudtam csak leszállni, de nem tudtam, hol vagyok. Átgondoltam, merre ment a busz, és nekem merre kell mennem. Nagyon hamar megtaláltam a hazafelé vezető utat. Az volt a jó ebben, hogy rájöttem, ilyenkor nem kell megijedni, és hogy hogyan jutok haza ellentétes irányból.

Köszi, Anya!
Az a rossz, hogy a szüleim, főleg anya, azt mondja, tanulnom kell, meg gyakorolni ezt-azt, de én nem akarom ezt, mert máshoz van kedvem. Meg hogy, majd később, mert még bőven van idő. Aztán, amikor nekiállok átvenni a leckét, és pótfeladatokat csinálok, akkor mindig rájövök, hogy ebben az a jó, hogy vannak olyan feladatok, amiket nem értek, és anya el tudja nekem ezeket magyarázni.

Képek