Boldogságóra Program

Ezért az lesz a leghelyesebb, ha visszadobják a tengerbe. A nevelőszülők kétségbeestek, hiszen a kicsinyüknek csőre van, s talán csak fiatal, azért nem repül. De akárhogy sírtak, ríttak, a falu vénei hajthatatlanok voltak. A Sirálypár végül nagy nehezen beleegyezett, hogy próbát tegyenek. Ha madár a kicsi, akkor ennyi idős korára már biztosan tud repülni, okoskodtak a vének. Felvisszük egy fa tetejére, és lelökjük, akkor majd kiderül, mi az igazság.
A szülők szárnyuk végét tördelve álltak a fa alatt, onnan biztatták, hívogatták behemót fiacskájukat. Ő pedig pislogva ült a fa tetején, ahova a falusiak együttes erővel felcipelték. Mikor meglökték, a nagy test először zuhanni kezdett, s a nézőközönség rémülten menekült szanaszéjjel a fa alól. Zuhantában a behemót madár letört jó néhány vastag ágat, s már-már biztos volt, hogy csúnyán becsapódik a földbe, mikor váratlan dolog történt. A nagy test közvetlenül a föld fölött megrándult, farokúszójával a levegőbe csapott, majd a lendület erejével felfele ívelt. Behemót egyre emelkedett, a fa tetejénél leírt egy kört a lombkorona körül. Láthatóan élvezte a mozgást, egyre finomabban hullámzott. A kíváncsi madárnép újra közelebb merészkedett, néhányan áhítattal kiáltottak fel:
– Nézzétek! Úszik az égen!
A halászok az ablakon kitekintve alig hittek a szemüknek:
– Ez hihetetlen! Hát ezért nem fogunk mi a tengerben semmit!
Amilyen ügyetlen volt Behemót a szárazföldön, olyan kecsesen siklott az égen. Egyre feljebb és feljebb merészkedett, bucskázott és ringlispílként pörgött, végül aztán eltűnt a bámészkodók szeme elől. A Sirály-nevelőszülők egyik szeme sírt, a másik nevetett. Egyfelől örültek, hogy fiacskájuk végre megtalálta igazi otthonát, másrészről fájt a szívük, hiszen talán soha nem fog visszajönni hozzájuk.
Teltek, múltak a napok, s beköszöntött újra az esős tavasz. Sirálymama éppen a ruhákat kapkodta le a szárítókötélről egy hirtelen jött zivatar elől, mikor egyszer csak feltűnt az égen Behemót. Üdvözletképpen körbeúszta az ámuldozó Sirálymamát, majd néhány farokcsapással széthajtotta a felhőket. Az eső azonnal elállt, s ott ragyogott az égen a nap. Sirálymama örvendezve nézte hatalmas fiacskáját. Behemót vígan lubickolt a kék égen, a napfény megcsillant ezüstös pikkelyein. A váratlan napsütés láttán egyre többen merészkedtek elő a falubeli madarak közül is, s mindenki jólesően gyönyörködött a különös madár táncában.
Aztán Behemót kecsesen leereszkedett a városka főterére. A madarak köré sereglettek, mindenki tudni akarta, merre járt.
– Milyen mély az ég? A csillagokon is esik az eső? – záporoztak a kérdések a hazatérőre.
Behemót pedig mesélni kezdett:
– Az ég épp olyan magas, mint amilyen mély a tenger. A csillagokig nem jutottam, mert arrafelé nincsen levegő. De jól látszott, hogy épp olyanok, mint ez a kis falu: takaros kis utcácskák szelik át őket, amelyekről minden este gondos kezek takarítják el a csillagport.
És így tovább, és így tovább, mesélt Behemót, és onnantól fogva minden este eljött, és mesélt. És ha már erre járt, elhajtotta a fellegeket, hadd süssön a faluban a nap. A vándormadarak többé nem bánták, hogy itt ragadtak, s a halászok sem aggódtak a jövőjük miatt, hiszen látták, hogy csak Behemót úszik az égen, a többi hal szerencsére nem követi a példáját.