Boldogságóra Program

Csoportommal először átismételtük, hogy miért lehetnek hálásak. Nagyon ügyesen összeszedték a leglényegesebb gondolatokat. A hála mire is jó, miben segít nekik? Ne tekintsenek úgy arra, amijük van, hogy ennek így kell lennie, és nem fontos törődni azzal, ha van, csak azzal, ha fáj, amikor épp nincs. Tudjanak örülni annak is, ami megadatott nekik, hisz abban is benne van valaki fáradozása.
Ezután a hálával kapcsolatos személyes élményekkel folytattuk. Nagy szerepet szánok a foglalkozások során annak, hogy ne csak szép szavakban fejtsük ki ezeknek az érzéseknek a fontosságát, hanem gyakoroljuk is, mert így tudjuk igazán megtapasztalni, mit érnek. Korábban kaptak tőlem kis cédulákat, kiszínezhető grafikákkal, és ezeket adhatták oda valakinek, aki iránt hálát éreznek. Beszámoltak arról, hogy milyen érzés volt átadniuk ezt a kis figyelmességet, illetve milyen reakciót tapasztaltak a megajándékozott féltől. Mindannyian arról számoltak be, hogy nagyon pozitív élmény volt azoknak is, akik kapták a hála kifejezését, többen meg is hatódtak, és nekik is nagyon jó volt látni, hogy milyen örömet szereztek ezzel a kis kedvességgel. Levontuk azt a következtetést, hogy a hála nem csupán annyit jelent, hogy megköszönünk valakinek valamit, hanem mind magunk, mind mások jó közérzetét is javíthatjuk vele. Nagyon őszintén számoltak be ezekről az élményekről, és látszott, hogy valóban megérintette őket.
A következő témát, az optimizmus gyakorlását művészettörténeti témával vezettem be, mégpedig a commedia dell’arte két tipikus bohócfigurája, a szomorú Pierrot és a vidám Harlequin megidézésével. Ehhez két festményt hívtam segítségül: az egyik Jean-Antoine Watteau „Pierrot” című képe volt, a másik pedig Picasso „Harlequin gitárral” című műve. Megfigyeltük, hogy mi lehet a foglalkozásuk, milyen a hangulatuk, ezt mennyire tükrözi az arckifejezésük és a ruhájuk színe is.
Megbeszéltük, hogy vannak optimista és pesszimista emberek, és kiosztottam mindenkinek egy-egy tulajdonságot, és meg kellett határozniuk, hogy az a pesszimista vagy az optimista emberre jellemző-e. Természetesen ezt is ügyesen megoldották. Kiderült belőle, hogy jobb optimistának lenni, mint pesszimistának; jobb derűvel hozzáállni az élet dolgaihoz, mint kétségbe esni.
A következőkben maguk is gyakorolhatták azt, hogy rajtuk is múlik, hogy éppen pesszimistán vagy optimistán állnak az őket érintő dolgokhoz. Párban dolgoztak. Azt a feladatot kapták, hogy egy-egy szituációra írjanak egy pozitív és egy negatív reakciót. Ezek után könnyen belátták, hogy tényleg fontos a mi hozzáállásuk is abban, hogy hogyan tudunk feldolgozni egy-egy eseményt.
Következőként egy mozgalmasabb feladatba kezdtünk. Két csoportra osztottam őket, és kaptak csapatonként egy történetet (A lakatlan sziget, A két cserépedény /kínai tanmese/) . Az volt a feladatuk, hogy a történet elolvasása után találják ki, hogy hogyan lehet ezt némajátékkal előadni úgy, hogy a másik csapat ki tudja találni, hogy miről szól a történetük. Ezt sikerült is megvalósítaniuk, mert mindkét esetben az ellenkező csapat viszonylag könnyen ki tudta találni a történetüket. Az egyikben az az embertípus jelent meg, aki a sorsot hibáztatja, ha valami baj éri, a másikban pedig az önmarcangoló típus. Mindkét történetben az volt a végkifejlet, hogy ami miatt elkeseredtek a főszereplők, végül az hozta meg a sikert a számukra. Így újabb adalékot kaptak ahhoz, hogy észrevegyék annak fontosságát, hogy milyen szemszögből nézzük a dolgokat.
Úgy érzem, a foglalkozás elérte célját, sikerült is megértetni velük, amit szerettem volna, mert az óra végén, amikor megkérdeztem, hogy mi az a gondolat, amit tovább tudnának vinni magukkal erről a foglalkozásról, akkor mindegyikük elmondta, hogy optimistábban kell hozzáállniuk az élet dolgaihoz. Néhányan még kifejezett fogadalmat is tettek arra, hogy ezek után figyelni fognak arra, hogy ne keseredjenek el, még ha valami helyzet borúsnak is látszik, hanem próbálják meg megragadni a jó oldalát, illetve megnézni az útját-módját annak, amivel ki tudnának kerülni abból a helyzetből.

Képek