Boldogságóra Program

Az úticélunk a Kőszirt volt. Korábban, mikor mentünk már túrázni, láttuk ezt a helyet a távoltból, és nagyon megtetszett a gyerekeknek, főleg az elhelyezkedése, hosszú útvonal, a meredeksége, és hogy a kőszirt oldalára egy kereszt van állítva, ami a távolból látszik. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy ez lesz a következő úticélunk, ha még megyünk túrázni. Nagyon örültek, de kételkedtek abban, hogy mi oda valóban fel tudunk-e menni. Mondtam nekik, hogy már annyit túráztunk, van benne gyakorlatunk, azért is megpróbáljuk. Mikor elmondtam nekik a hírt, hogy túrázni megyünk, és az úti cél a Kőszirt, a gyerekek ujjongtak, felugrottak a helyükről, azt kérdezték :”tényleg, tanár néni, tényleg”? Leírhatatlan volt az örömük, és folyamatosan azt kérdezték, hogy ezt mi tényleg meg fogjuk tenni? Merre fogunk menni? Hogy fogunk oda kijutni? Leírhatatlan volt a gyerekekben a boldogság, és az izgatottság egyben. Nem akarták elhinni , hogy amit egyszer mondtam, az megvalósul. Az indulás napjáig mindig erről beszéltek. Mikor eljött a nagy nap, alig várták , hogy induljunk, és kíváncsiak voltak, vajon tényleg meg tudjuk-e tenni ezt az utat. Fogadtak, megbeszélték, ha kiérünk, mi leszünk a bajnokok. Hihetetlen öröm, buzgóság, tettvágy volt a gyerekekben. Elindultunk, és mikor a nehezebb útszakaszhoz értünk, mentek, nagyon akartak teljesíteni , segítették egymást, és ahogy egyre közeledtünk a cél felé, nagyon boldogok voltak, hogy már mennyit „eljöttünk” az iskolától és, hogy már nem sok van hátra! Megálltunk egy részen pihenni, és gyönyörködtek a tájban, ahogy a távolból látták az ismert helyeket, a falut, az utat, és ahogy felismerték , hogy mi hol van, izgatottság és öröm volt bennük. Volt , aki felismerte a csipkebogyót, volt, aki gombát talált, de nem hagyták, egymást sokáig pihenni, mert az izgatottság annyira nagy volt bennük, hogy meg kell tennünk a távot, hogy mennünk kellett. Nagyon boldogok voltak , mikor kijutottunk a Kőszirt aljához. Éljeneztek, ugráltak, tapsoltak örömükben. Egy csodálatos mezőn voltunk, ahol lepakolták a cuccaikat, és kérték hogy egy kicsit hagy maradjunk, mert nagyon szép hely volt. Körbevett bennünket a Cserhát, láttuk a Mátrát, és gyönyörű volt az őszi természet. Egy kisebb erdő terült el a mezőn, ahol az ősz minden színben pompázott. Csodálatos látvány volt. A gyerekek önfeledten szaladgáltak, kiabáltak, fogócskáztak, és rohantak az erdő sűrűjébe. Volt, aki felfedezett a vadászlest. Hatalmas volt az öröm, és mivel van, aki nem tudta, hogy mi ez, mert nem látott még ilyet, azt hitte, hogy ez egy kis ház. Mindenki szeretett volna kimászni a lesre, és mikor felértek, ölelték egymást. A nagyobbak figyeltek a kisebbekre, és nagyon jól érezték magukat, mert fentről még több mindent láttak. A Kőszirt tetejéhez vezető domboldalról, mikor felértek, kitaláltam nekik, amit mi is játszottunk gyerekként, hogy feküdjenek oldalra és, kezdjenek el gurulni lefelé a dombról. Amikor ezt megcsinálták, ez volt ám az igazi öröm, boldogság. Az önfeledt játék, az, hogy legurultak a dombról, megszédültek, de rohantak is vissza , hogy minél többet gurulhassanak lefelé. Borzasztó nagy élmény volt a számukra, mert ezt még senki sem ismerte. Miután megpihentek, a kabátjukat leterítették a földre, és feküdtek , nézték az égboltot, és mindenki más alakzatot vélt látni benne. Azt mondták, olyan jó a levegőn, és a csendben, hogy mindenki csukja be a szemét, és maradjon csendben. Elmondhatatlanul jó érzés volt a friss levegő, a csend, a távoli zajok hangja. Úgy érezte az ember magát , mintha egy kis ékszerdobozban lenne. De ez a nyugalom nem tartott sokáig. Újta folytatták az önfeledt futkározást, volt, aki a domról gurult le, volt, aki a lesre ment fel, és többen bementek az erdőbe. Nagy izgatottságban jöttek vissza az erdőből, ugyanis találtak egy őz koponyát, a gerincoszlopot, illetve a lábszárcsontot, és a patákat. Ez mindenki megfigyelte tanulmányozta, és ismét a meglepődés volt a gyerekek arcán, mikor ezt elmondtam, hogy mi. Miután megpihentünk ezen a csodálatos mezőn, már nem sok hiányzott hátra, és felmentünk a hegygerincen a Kőszirt tetejére, és közelből megláttuk a szirt oldalába vert keresztet, amit állítólag a túrázók tettek oda. A gyerekek ámultak, és bámultak, és nem akarták elhinni, hogy tényleg fent vagyunk ott, amit egykor elterveztünk, és ők azt mondták, hogy áhhhh….azt nem fogjuk tudni megmászni.
Elindultunk hazafelé. Volt aki menetközben talált szent jános bogarat, pillangót fogott. Utolára még mindenki legurult a dombról, és felmászott a lesre . Hazafelé be nem állt a szájuk, és azokat az élményeket, amiket átéltek megbeszélték. Mikor visszaértünk az iskolába, elmondták, hogy nagyon-nagyon jó volt. És azt , hogy egyszer oda kimegyünk nem akarták elhinni. A szemük csillogott, látszott rajtuk az öröm, az újdonság varázsa.
Azt gondolom, hogy ez a nap örök emlékként fog megmaradni a gyerekekben. Amikor a szülők elmesélték , hogy milyen boldogok voltak, mikor hazamentek, és mennyi élményt meséltek el, nagyon örültek, hogy a gyerekek ilyen jól érezték magukat.
Mivel ez egy korábbi cél volt a számomra, hogy oda kimegyünk, ezért már külön boldogság volt, hogy ezt a célt megvalósítottuk. A gyerekeket kiragadtam a gép elől a természet világába, a gyönyörű tájba, a friss levegőre. Olyan dolgokkal ismerkedtek meg, amit még sokan nem láttak, és olyan játékot ismertek meg, amit a mi korunkban játszottak.
Azt gondolom, hogy a gyerekek arca mindent visszatükrözött. És az a boldogság, öröm, móka, kacagás, önfeledt játék ,vidámság, ami aznap történt velük, egy boldog napként marad meg az emlékezetükben.

Képek