Boldogságóra Program

(Patrik szemszögéből a történet)
Angliában élek kiskorom óta. Eljött a szeptember, az új iskola, új barátok. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy új szomszédok jöttek mellénk. Nem gondoltam volna akkor, hogy az egyik legjobb barátom lesz az a fiú, aki akkor még elég nehezen, de próbált beilleszkedni az új környezetbe.
Eljött tehát szeptember első napja. Félve mentem be az iskolába, hiszen senkit sem ismertem onnan. Beléptem az osztályterembe, alig hittem a szememnek. Ott ült az a fiú, akit láttam valamelyik nap: az új szomszédunk. Odaléptem hozzá és elkezdtem kérdezgetni, honnan jött? mi a neve? miért pont ezt az iskolát választotta? Nagyon szimpatikus fiúnak tűnt. Végre volt egy ember, akivel el tudtam beszélgetni normálisan, kedves volt, illedelmes, és ugyanaz volt az érdeklődési körünk is, szerette a focit, ahogy én is. Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban lettünk egymással. Nagyon sokat találkoztunk. Együtt csináltuk a házi feladatot és sokat jártunk át egymáshoz bulizni vagy csak úgy haverilag beszélgetni. Egymás szerelmi életét is megbeszéltük, mindent megosztottunk egymással.
December környékén azonban minden megváltozott…
Ádám már nem beszélgetett annyit velem, nem találkoztunk. Már egyre furcsábbnak tűnt a dolog, azt hittem csak épp megsértődött vagy valami rosszat mondtam neki, de nem, nem ez volt a baj.
Egyik nap jöttem haza az iskolából, gondoltam megnézem mi van vele. Úgy érzem, életem egyik legnagyobb hibáját követtem el. Az anyja és az apja… Úgy érzem, ők voltak a baj. Láttam és hallottam, ahogy veszekednek egymással. Ádám sokat mondta, apukája alkoholista. Ezért elvesztette a munkáját, anyukája pedig a prostitúciót választotta hivatásául. Ez már így is nagyon durva, gondoltam beszélek erről Ádámnak, de aztán úgy gondoltam, ezzel még jobban rontanék a helyzeten, inkább szépen hazamentem. Másnap suliba menet láttam Ádámot egy fura társasággal. Ők voltak a suli legrosszabb arcai, nem sok mindenki állt velük szóba. Nem véletlenül… Valamit adogattak körbe, de nem igazán láttam, hallani meg egyáltalán nem hallottam. Úgy éreztem, itt nagyobb a baj, mint gondoltam. Szerencsém volt, egy órára mentünk Ádámmal, odaültem mellé és elkezdtem kérdezgetni, mi volt az. Nem nagyon szeretett volna válaszolni, de én nem hagytam magam, próbáltam kihúzni belőle, mi is az a bizonyos dolog, amit adogattak egymásnak. Kiderült, hogy Ádám drogozni kezdett… Borzasztó hír. Nem tudtam mit kezdjek, nem tudtam mit mondhatnék neki. Asszem, jobb lesz ezúttal kerülni Ádám társaságát. Így is tettem. Már nem ültem mellé, nem kérdeztem mi van vele, ha megláttam az utcán, inkább a másik irányba mentem. A kontaktus sem kerestem vele. Nagyon megharagudott rám, és én is rá. Azt hittem, a legjobb barátomnak nevezhetem, de kiderült, hogy nem. Nekem nem kellenek ilyen barátok. Ő is talált mást, majd én is fogok!
Hónapok teltek el így. Láttam, egyre jobban épül le. Nem tudtam mit kezdjek ezzel. Fájt, hogy nem tudok rajta segíteni, nem fogadná el a segítségem. Csúnyán viselkedtem vele, tudom, de már nem tudok mit csinálni, inkább hagyom. Tudja mit csinál. Amikor kérdeztem, kell-e segítség, mindig elhajtott engem, nincsen szüksége rám, azt érzi nagy fiú, megoldja a problémáit. Én hittem is, nem is. De egyre rosszabb lett minden. A szülei egyre többet veszekedtek. Az apukája fizikálisan is bántalmazta az édesanyját, ezt már nem nézhettem volna tett nélkül, de gyáva voltam, jobban féltettem a saját életem. Nem tudok mit csinálni-gondoltam-, Ádám nem hallgat rám. Kértem, fejezze be a drogozást, de nem akarta. Neki ez a menekvés a stressz elől. Február….Ádám nem jött iskolába. Azt gondoltam, megint a drogos haverjaival flangál valahol. Bárkit kérdeztem, senki se tudta hol van. Mintha felszívódott volna: otthon sincs, suliban sincs, utcán se látom. Nagyon kezdtem megijedni.
Pénteken szokásom elmenni egy kicsit kikapcsolódni a haverokkal, akkor is így történt. Mentünk az utcán, hallgattuk a zenét és valahogy minden gondomat elfelejtettem. De egyszer csak megláttam az utcán fekvő embert…Ádám volt az. Odaszaladtam megnézni, él-e még, mi történhetett vele? Nagyon kétségbe voltam esve. Magamat hibáztatom azért, mert nem tudtam rajta segíteni. Sajnos meghalt, drog túladagolásban. Ki kellett volna húznom a bajból, nem lett volna szabad cserben hagynom őt.
Eljött a temetés napja. A koporsót leengedik és egy utolsó szót kaptam én is. Felemeltem szomorú fejem és csak ennyit mondtam:
„Az ember néha nehezen jön rá, hogy mi a dolga egy jó barátnak.” /Katherine Woodward Thomas/