Boldogságóra Program

Iskolánk tanulói ezúttal egy megindító történetet próbáltak közösen megfogalmazni.
A beszámoló megírása nagyobb feladat volt számukra, mint a segítség, amiről az írás szól…
Közösen formázott mondataikat jegyezték le.
Köszönjük a feladatot!

Egyszer volt, hol nem volt… A mesék kezdődnek így, de a mi történetünk valóság.
Iskolánk portása, gondnoka István bácsi volt. Szerettük is, meg nem is. Ritkán volt kedves, de nem kiabált velünk, csak morgolódott. Morgott valamin, amikor bementünk, de akkor is, amikor ki. Aztán egy napon nem morgott. Látott ugyan minket, biccentett is a fejével, de meg sem szólalt. Aztán egyszer azt láttuk, hogy ki sem nézett a fülkéjéből.
Amikor az igazgató bácsink bement hozzá, beszélgettek, aztán hazakísérte őt. Nem kellett messze menniük, mert Istvánbá éppen szemben lakik az iskola kapujával. Ez nagy szerencse volt, mert szegény alig tudott menni.
Az igazgató bácsi elmondta, hogy István bácsi nagyon beteg, de nem akart orvoshoz menni, mert szüksége van a fizetésére.
Az igazgatónk kihívta hozzá az orvost. Az megvizsgálta őt, kapott recepteket, amit az igazgató bácsink váltott ki a patikában és el is hozta neki a gyógyszert.
Az osztályfőnökünk mondta el nekünk, hogy István bácsinak a felesége évek óta súlyos beteg. Ágyban fekszik és Istvánbá ápolja őt. Most nagy a baj, mert Istvánbának is feküdnie kell.
Egyikünk bátyja megbeszélte a hetedikes osztálytársaival, hogy naponta segítenek az idős házaspárnak. A fiúk fát vágtak, befűtöttek és bekészítették a tüzelőt éjszakára is. A mi osztályunk kisebb dolgokban segített. Minden nap vittünk ebédet az iskolából, bevásároltunk, elpakoltunk és elmosogattunk. Képekkel tettük vidámabbá a szobájukat.
Hosszú ideig tartott a gondnokunk gyógyulása. Amikor újra jött dolgozni, már nem is kellett fűteni. Ahogyan javult az állapota, egyre kevesebb segítséget fogadott el.
Amikor visszajött az iskolába, Istvánbá már nem a régi volt. Sokkal kedvesebb lett, beszélgetett velünk, de sajnos sokkal gyengébb maradt. Azóta nyugdíjba is ment.
Most János bácsi a portásunk, aki olyan, mint egy nagy mackó. Kicsit ijesztő, mert nagyon nagy, de nagyon aranyos. Reméljük, hogy ő nem lesz beteg!
Rossz, hogy beteg lett István bácsi, de szerencsére közel lakik, ezért könnyen tudtunk neki segíteni. Már nem dolgozik nálunk, de mindig kedvesen szól hozzánk. Jó érzés, hogy igazi segítség volt, amit tőlünk kapott. Talán nem is gyógyult volna meg, ha mi nem vigyáztunk volna rá.
Ezt ő maga is megmondta.

Képek