Boldogságóra Program

A boldogság óra második témaköre AZ OPTIMIZMUS GYAKORLÁSA volt. Ehhez a következő mesét dolgoztuk fel:
PATAKI ANETT: CÉZÁR, AZ OPTIMISTA MEDVE
Az állatok királya az oroszlán, de lévén ebben az erdőben nem élt oroszlán, a medve lépett a helyébe. A félreértések kedvéért őt magát inkább Cézárnak hívták – de ő ezzel a címmel is roppant elégedett volt. Cézár jóságos uralkodó volt, kicsit könnyelmű is néhány bokrokban suttogott vélemény szerint. Minden nap végigbandukolt az erdőn, eredetileg azért, hogy a lakhelyétől legmesszebb fekvő málnabokrokat is szemügyre vehesse és uralkodói privilégiuma szerint leszedhesse a legfrissebb szemeket. Ám ezek az utak arra is szolgáltak, hogy az erdő lakói felkeressék panaszaikkal vagy kérdéseikkel a jó öreg medvecézárt. Híresen optimista volt, semmi gond nem aggasztotta, de talán a nyulak sem lettek volna ilyen ideges természetűek, ha elérik és le is szedhetik a legszebb málnát, nem csak a földre pottyant darabokat.
Így volt, hogy egy tél végi napon, nem sokkal az után, hogy Cézár előbújt a barlangjából a hosszú álom után, a reggel első sugaraira útnak is indult, ellenőrzendő kedvenc csemegéseit. A málnára még várni kellett, de Cézár nem búslakodott, hiszen lépten–nyomon ennivalóba botlott. Útközben az egyik fa mögül a lompos farkú róka oldalgott elő.
– Jó reggelt, Cézár! – köszöntötte illedelmesen, mert nem esett volna jól egy pofon azoktól a tenyeres-talpaktól, amikben a medve lábai végződtek.
Cézár bólintott és folytatta útját, mire mellészegődött a róka.
– Hosszú ez a tél, Cézár. Nagyon hosszú! – sopánkodott a róka. – Mi lesz így velünk?
– Pont te aggodalmaskodsz? Hát nyulat fogni télen is lehet, nem? Éhen halni te nem fogsz – válaszolt Cézár, de rá se nézett a vörös állatra, csak forgatta a fejét, nehogy elmulasszon valami ehetőt.
– Ez így akkor sem állapot! Minden elbújik, nincs szaporulat… – sorolta a róka az aggodalmát.
A medve felsóhajtott.
– Minden jól lesz, komám, hamarosan kitavaszodik, ne félj – mondta, és a hangja olyan megnyugtató volt, hogy a róka szemernyit sem kételkedhetett abban, hogy Cézár valóban tudja, mit beszél.
Hamarosan tényleg megjött a tavasz. Rügyeztek és zöldültek a fák, olvadt a hó, megáradt a patak, csiripeltek a madarak, szaladgáltak a mókusok, ugráltak a nyulak és feloszlottak az őzcsordák. Épp egy ilyen anyja mellől szabadult őzficsúr akadt Cézár egyik igazi, tavaszi útjába – ezeket nagyon szerette, mert már látszott, hol, merre, mennyi málna érik majd. Az őz épp az agancsát próbálta egy leháncsolt fatörzsön – ami télen eleség, most csontkoptató volt neki.
– Szép jó napot, Cézár! – emelte fel nyurga nyakát az ifjú őz. Szépen köszönt, ahogy a mamája tanította.
Cézár biccentett és kis kanyarral próbálta megkerülni az őzet, de az mellészökkent és együtt folytatták az utat.
– Cézár… tapasztaltad–e, hogy apad a folyó? – adta át az állatok félelmét vezérüknek az őz.
Cézár tapasztalta. Hiába volt tavasz, és olvasás, és éltető esők, a folyó vize olyan kevés volt, akárcsak a legmelegebb nyarakon, és csupán néha telt meg a meder egy kissé.
– A gát lehet–e az oka… – kezdte bátortalanul az őz. A bagoly hozta a hírt nemrég, hogy a nagy kopácsolás, amit régóta hallanak, egy épülő gát munkálatairól jön.
– A gát… persze, hogy a gát – kezdte Cézár, de nem tűnt túl feldúltnak. – Majd ha kiismerték ezt a dolgot az emberek, akkor megint jön a víz, mint régen. Ne fájjon emiatt a fejed, amúgy is jönnek most az esők, nyárra pedig megoldódik minden.
Az őz bólintott, megköszönte a megnyugtató szavakat és ment vissza, hogy közvetítse a medve szavait.
A gát építésénél az emberek elhasználták az utolsó szál fáikat is a falu határában, ezért amikor a tavasz végeztével nagy építkezésbe fogtak, az erdő fáit kezdték döngetni. Cézár ezt se bánta, volt fa az erdőben elég. Éppen úton volt ismét, amikor mancsai körül apró alattvalói, a nyulak kezdtek idegesen ugrabugrálni. Lapították a fülüket és meresztgették a szemüket félelmükben.
– Jaj, Cézár, jaj, Cézár! – jajgattak köszönés helyett.
– Hát mi bajotok? – kérdezte a medve, meglepődve a hatalmas aggodalmon.
– Már az üregeinknél döngetnek! Elhordják majd lassacskán az egész erdőt! – zengték és alig lehetett kihámozni a mondanivalójukat.
– Dehogy hordják! Elvisznek annyit, amennyi kell nekik, aztán hagynak minket békével – nyugtatta őket Cézár, de akaratlanul is gyorsított a léptein, ahogy a kedvenc málnása felé tartott; számításai szerint ma már érett málnaszemek várták a bokrok legtetején. – Ti meg majd ástok új üregeket egy kicsivel beljebb – rendezte a kérdést a medve.
A nyulak azonban nem hagyták, kísérték őt egészen az erdő új széléig, ahol aztán Cézár megtorpant. Pár méter választotta el szeretett bokraitól, ám az erdő elfogyott, ki a bozótból nem léphetett. Ráadásul kacagó, piros pozsgás gyerekek állták körbe a bokrait, kezüket, szájukat bordóra festette a málnalé.
Cézár döbbenten állt, nem hitte a szemeinek, száját eltátotta, de hamarosan úrrá lett rajta a harag. Elbődült és kirontott a bozótból, egyenesen a favágók és a gyerekek közé. A nyulak a bokorból nyújtogatták a nyakukat, ekkora sivalkodást és riadalmat még nemigen láttak. A gyerekek eldobálták a kosarakat, a férfiak meg a fűrészeket és hanyatt–homlok menekültek vissza a faluba. Cézár még elbődült párszor, és ez olyan hatékonynak bizonyult, hogy nem lévén vadásznépség, vissza se jöttek többet, még a szerszámaikért sem.
Amikor elmúlt a veszély, Cézár kifújta magát és nekilátott, hogy orrával arrébb lökdösse a kosarakat és felnyalogassa a kiborult málnakupacokat. Lassan a nyulak is közelebb merészkedtek, kis orrukat mozgatva szaglászták az emberek nyomait.
– Na, mit mondtam? – nézett rájuk Cézár. – Elmentek, ugye? – kérdezte, mintha mi sem történt volna és tovább csipegetett a bokrokról, miközben a nyulak örömükben körbetáncolták cézárukat.

Képek