Boldogságóra Program

Az órát csoportmunkával kezdtem. Egy-egy (különböző témájú) lapot kapott a három csoport rajta képekkel, kis szöveggel és kérdésekkel, ez alapján kellett bemutatniuk Stradivarit, a Stradivari hegedűk jelentőségét, és Joshua Bell világhírű hegedűművészt. Ezzel gyakorolták a szövegből való lényegkiemelést, és ennek saját szavukkal történő ismertetését, továbbá előkészítettem azt, hogy megértsék, milyen katartikus élmény lehet részt venni Joshua Bell koncertjein, amikor a Stradivariján játszik.
Ezután ismertettem a The Washington Postnak azt a kísérletét, melyben Joshua Bellt kiállították a metró lépcsőfeljárójához hegedülni, mint egy utcazenészt. A diákok előre kitalálták, hogy az emberek elmentek mellette, nem vették észre, hogy egy nagyszerű tehetséget hallgathatnak, egy különleges hegedűn játszani a legnagyszerűbb zeneműveket. Egy ilyen koncertért egyébként sok pénzt adnának. Megbeszéltük az eset tanulságait az erről cikket író (és ezért Pulitzer-díjat kapó) újságíró felvetéseit is figyelembe véve.
Majd egy a virágos réten pitypangot fújó leány képe következett. Megbeszéltük, hogy az óra témája az apró örömök élvezete, megfigyeltük, hogy a képen lévő leány, hogyan gyakorolja ezt. Ezután képpárokat vetítettem nekik, és arról beszéltek, hogy mi a különbség az emberek hozzáállásában ahhoz, amit épp csinálnak. Teázás: Egyik munka közben gyorsan megissza, míg a másik egy kellemes környezetben, az időt rászánva illatolja az elfogyasztandó teát. Reggeli: Egy pár munkába rohanás miatt be sem tudja fejezni a kapkodva evett reggelit, míg a másik képen egy család örömmel fogyasztja a reggelijét mosolyogva beszélgetve. Mozgás: Az egyik képen egy nő láthatóan nem élvezi az edzését, a másikon egy család sétál jókedvűen a természetben. Együtt töltött idő: Egy férfi újságot olvas, egy nő pedig a mobilját nézegeti reggeli közben, együtt vannak, de nem törődnek a másikkal, a másik képen egy pár egymásra figyelve beszélget. Megbeszéltük a következtetéseket, az első képeken csak rutinból, vagy kényszerűségből teszik a dolgukat, a második képek szereplői viszont örömüket lelik abban, amit csinálnak.
Ezután kiosztottam azokat a kis táblázatokat, melyen az a 30 tevékenység szerepel, melyben a brit emberek megtalálják apró örömüket. Kértem, hogy 1-10-ig pontozzák, hogy számukra, melyik tevékenység nyújt élvezetet. Majd összeszámoltuk, melyik hány diáknál kapott 10 pontot, és kihirdettük a győzteseket.
Ezt követően ismét egy táblázatot kaptak, melynek címsorában az öt érzékelés állt, az első oszlopában pedig a különböző helyzetek, ahol az apró örömeiket megtapasztalhatják (természet, emberi kapcsolatok, napi tevékenységek stb.). A sok, táblázat által kínált lehetőség közül, csak 10 rubrikába kellett valamely tevékenységet beírniuk. Kértem, ha tudják, akkor ne hétköznapiasan, hanem ’költőien’. Mindenki felolvasott néhányat abból, amit írt. Nagyon jó kifejezések, mondatok születtek.
A következő lépésben felolvastam nekik Simon Márton Arról, hogy mi jó című versét. Kértem, hogy figyeljék meg az életképeket, amelyekben leírja a költő, hogy számára mik okoznak örömet. Majd arra kértem őket, hogy ennek a versnek a mintájára és az előbbi táblázatba beírt soraikat felhasználva írjanak egy legalább négysoros verset, és illusztrálják is azt.
Lehetőségem nyílott ezt a foglalkozást megtartani egy kolléganőm csoportjában is csoportfoglalkozásként. Ott a diákok az első részben kevésbé voltak aktívak (elsősorban név szerinti felszólításkor válaszoltak), mint a saját szakköröseim, de az alkotómunkába ők is teljes odaadással belemerültek. Szerintem egész ügyes, és valóban őszinte művek születtek mindkét esetben. Ezekkel a feladatokkal tudatosították magukban, hogy nekik is voltak/vannak apró örömeik az életben, és ezeket érdemes számon tartani, újra átélni, újakat megtapasztalni. Rohanó életünkben néha meg kell állni az ilyen pillanatokért.

Képek