Boldogságóra Program

A megküzdési stratégiák témájának feldolgozását nagyon fontosnak tartom az óvodások számára is, de a témához tartozó boldogságórát inkább egy hosszú folyamat kezdeteként érdemes felfogni, hiszen több megismerést és tapasztalatot követően juthatunk el oda, hogy elsajátítsák a gyerekek, hogyan lendüljenek át a nehéz pillanatokon, hogyan kezeljék a konfliktusokat egymás között, hogyan küzdjék le a szorongásaikat, hogyan kezeljék a kudarcot, dühöt, agressziót, visszautasítást. Hiszen ezt is minden nap, a legtöbb helyzetben, folyamatosan szükséges segítenünk.
A téma felvezetését az érzelmek felismerésének, beazonosításának gyakorlásával kezdtük.
Farsangi időszak lévén a hagyományokhoz kapcsolódva ördög álarcokat készítettem a gyerekeknek és a témát, illetve a kis-középső csoportos korosztály befogadóképességét figyelembe véve négy alapérzelmet jelenítettem meg az álarcokon: a dühöt/haragot, a szomorúságot, a félelmet és az örömöt. Ezeket beszélgetőkörben „tárgyaltuk meg”. A gyerekek jól beazonosították az érzelmeket és példákat is tudtak mondani. A beszélgetőkör a vártnál hosszabbra nyúlt, látszott, hogy erről a témáról nagyon sokat tudunk beszélni, a gyerekeknek minden érzelemről eszébe jutott valami, minden gyermek többször is szót kért. Megbeszéltük, ki miért dühös, miért szomorú, mi az, ami örömet okoz neki és mitől fél.
A félelmet okozók között szellemek, szörnyek, farkasok, pókok, oroszlán és a sötét helyek szerepeltek.
A dühöt legtöbben másokra vonatkoztatva tudták beazonosítani (pl. Apa mérges volt, mert „hisztiztem”, ami aztán új témát nyitott, mi az a hiszti, miért „hisztizik” valaki), de néhányan saját belső érzéseket is megosztottak (pl „mérges voltam, mert nem adta vissza a játékot,..), volt olyan gyermek, aki jól felismerte és szavakba öntötte az érzését és a megküzdési „stratégiáját” (»amikor dühös vagyok, szétdobálom a játékokat, utána megnyugszom). Példákon keresztül is sok minden eszébe jutott a gyerekeknek, konkrét, aznap megtörtént szituációkat említettem nekik, konfliktushelyzeteket, s megbeszéltük, hogy ki volt dühös/haragos, szomorú, ki félt bejönni reggel a csoportszobába, vagy nem mert egyedül csatlakozni a többiek játékához. Arról is beszéltünk, hogy teljesen rendjén van, ha néha dühösek, szomorúak vagyunk vagy félünk, de az a fontos, hogy ezen át tudjunk lendülni valahogy és hogy közben másokat ne bántsunk. Ha egyedül nehéz megoldani egy helyzetet, kérjünk segítséget. Az öröm érzését szimbolizáló álarcnak ebben volt szerepe, hogy hogyan tudnánk mielőbb ilyen mosolygósra varázsolni magunkat, kinek mi okoz örömet. Jó volt hallani a sok pozitív példát (volt aki annak örül, ha megöleli őt a kistestvére, többen annak, hogy anya/apa játszik vele, vagy ha anyával elmennek sétálni,…). Néhányan azt is említették, hogy szeretnek játszani a telefonon, tableten, de ez szerencsére kisebb része volt a társaságnak.
Másnap a kezdő relaxációt („Égig érő fa vagyok,…” és „lufifújás”) követően „A szomorú királykisasszony” című népmesét meséltem el a gyerekeknek, a mesét beszélgetéssel zártuk. Kedves gondolatokat fogalmaztak meg a gyerekek a záró kérdésemre: vajon miért volt szomorú a királykisasszony? A gyerekek összekötötték a báránnyal, így többüknek elsőre az jutott eszébe, hogy azért, mert nincs állata. Voltak olyan válaszok is, hogy azért szomorú, mert nincs barátja, nincs testvére, vagy hiányzik az anyukája.
A mesét végül dramatizáltuk, a gyerekek örömmel élték bele magukat a szerepekbe, a következő napokban is kérték néhányan, hogy játsszuk el újra.

Képek