Boldogságóra Program

Egy szomorú, ködös reggelen, hogy felvidítsuk magunkat, boldogságórát tartottunk.A reggeli körben a szokásos együtt légzéssel egymásra hangolódtunk, aztán elővettem a céltáblánkat és célba dobtunk. Megbeszéltük, ki mit érzett, mikor eltalálta, és mit, amikor mellé dobott. Aztán tovább beszélgettünk arról, mit kell tennünk, hogy sikerüljön eltalálni : újra kell próbálni, gyakorolni kell.
Aztán fölsoroltuk, kinek mi a célja és mit kell tennie, hogy el is érje:
– Szeretném, ha a tudás fáján a cipőkötős bagolyhoz felkerülne a jelem — gyakorolni kell Amirával, Anyuval.
– Napostáblán szeretnék kis méhecskét kapni — figyelni kell és gyakorolni
– Szeretném a sakkban a Móni néni összes bábuját leszedni — sokat kell sakkozni
– Szeretnék fodrász lenni — iskolába kell járni, tanulni kell
-Szeretnék fölmászni a bordásfalra — sokat kell gyakorolni.
– Szeretnék szépen beszélni — járni kell a logopédus nénihez, meg kell csinálni a házi feladatokat
Aztán elkészítettük a saját céltáblánkat, ahol a körökbe a céljainkat írtuk és kitettük az öltözőbe, hogy a szülők is lássák, kit miben kell támogatniuk.
Tízórai után Boldog Dóra látogatott el hozzánk, de most nem hozott mesét, hanem arra kért bennünket, mi írjunk egyet neki, hogy más csoportokban majd el tudja mesélni. Sokára készültünk el vele, nagy fejtörést okozott, ezt hoztuk össze végül:
Egyszer régen, nagyon régen, kinn jártam a mese réten. Ahogy mentem, ahogy jártam, tudjátok, hogy mit találtam? Semmi mást csak egy mesét, kezdem is az elejét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Tamás, és szánkó volt a jele és a Maci csoportba járt. Nem akart oviba járni, mert a többiek nem szerettek vele játszani és az óvó néni is folyton veszekedett vele és megbüntette. A gyerekek azért nem akartak vele játszani, mert állandóan verekedett és elvette a játékokat a többiektől. Az óvó néni ezért megszidta és a gondolkodó székre ültette. Pedig ő csak játszani akart! De nem adták neki az autót, hát odaütött, nem engedték várat építeni, hát fölrúgta a várat. Így hát a pajtásai folyton árulkodtak rá és nem szívesen játszottak vele.
Mikor egy nap megint sírva érkezett, az óvó néni átölelte, és beszélgetni kezdett vele.
– Miért nem akarsz itt maradni?
– Mert engem nem szeret itt senki! – szipogta.
– Én szeretlek – mosolygott az óvó néni.
– De mindig veszekszel velem – panaszolta Tamás.
– Ha jó leszel, nem veszekszem, megígérem.
– De hogy kell azt csinálni, hogy jó legyek?
– Kezdjük ott, hogy nem verekszel. Mielőtt verekedni kezdenél, gyere hozzám panaszkodni, mondd el mi a baj és meg fogjuk oldani.
– Biztos?
– Biztos.
Azzal kezet ráztak, és Tamás tényleg igyekezett is betartani a megállapodást, szólt az óvó néninek, aki igyekezett is mindig igazságot szolgáltatni, békíteni. És amikor Tamás nem csinált semmi rosszat, akkor mindig megszerette, megdicsérte.
-Látod, hogy szeretlek!
-De még mindig nem akarnak játszani velem.
– Hát persze. Ez nem megy egyik napról a másikra! Legyél türelmes és segíts is a pajtásaidnak! Ha a kicsik szomjasak, töltsél nekik innivalót, segíts ágyat vinni a társaidnak, vagy öltözködni. Majd meglátod, ha segítesz nekik, kedves vagy velük, akkor majd szívesen lesznek veled , egyre többször hívnak majd játszani.
És Tamás tényleg nagyon igyekezett: a hála fán egyre több gombot sikerült gyűjtenie, amit a segítségekért kapott, és az óvó néninek egyre kevesebbszer kellett igazságot tennie és a gyerekek egyre inkább elfogadták. Mire harmadszorra szedték le a hálafáról a gombokat, Tamásnak már két barátja is volt, akikkel mindig együtt játszott és reggelente már nem sírva, hanem mosolyogva érkezett.
Mint a mesebeli királyfi, kiállta a három próbát: abbahagyta a verekedést, segített a pajtásainak és kitartó volt, el is nyerte a méltó jutalmát, a pajtások szeretetét. Ha Tamást a gyerekek meg nem szerették volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Képek