Boldogságóra Program

A megbocsátás gyakorlása

A hónap témája felnőtteknek is nehézséget jelentő kihívásra szólít. Csoportunk fiataljai már elegendő élettapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy a megbocsátást fontosnak, szükségesnek, de nehezen teljesíthetőnek lássák. A kezdeti foglalkozásokon a ráhangolódásban ezért együtt próbáltuk elhinni, hogy képesek vagyunk bárkinek megbocsátani, és még akkor is mi járunk jól, mert a neheztelés kihat az egészségünkre. Ki ne szeretne testi, lelki és szellemi egészségben élni? Így hát tennünk kell érte.
A megbocsátás fontosságának tisztázása után összegyűjtöttük azokat az általános sérelmeket, amelyeket nehéz megbocsátani. Több sérelem hangzott el, a legtöbb a családot vagy baráti, szerelmi kapcsolatot érintett, amikor egy igen nehéz, de fájdalmasan aktuális téma jelent meg. Mi van azokkal, akik háborúban bántanak másokat, minket vagy a családunkat? Az életünkre törnek, megkínozzák vagy megölik a rokonainkat, barátainkat? Hogyan lehet ilyen embereknek megbocsátani? Egyrészt megható volt a fiatalok őszintesége, amivel legmélyebb félelmeikről tudtak beszélni, mert ez bizalmi légkört feltételez, másrészt nagyon nehéz volt visszajutni az eredeti alapálláshoz, miszerint a megbocsátás elsősorban a megbocsátónak hasznos. A megbocsátással erkölcsileg nem legalizáljuk a másik tettét. Abban valamennyien meg tudtunk egyezni, hogy a téma még számunkra elméleti, és visszatérhetünk saját tapasztalati példáinkhoz, mert jelen helyzetünkben így jutunk előbbre.
A következő alkalommal a megbocsátás gyakorlati formáit jártuk körül. Visszaemlékezve a gyermekorra, hogyan bocsátottak meg nekünk a szüleink? Ahol nem volt kialakult családi hagyománya a megbocsátásnak, ott honnan lehetett tudni, hogy már nem haragszanak ránk?
A gyakorlat másik oldala: mi hogyan bocsátunk meg másoknak? Van-e összefüggés vagy hasonlóság a családi szokás és a személyes gyakorlat között? Megállapítottuk, hogy van, de inkább a családi gyakorlatban használatosak az onnan hozott „rítusok”, a baráti kapcsolatokban kevésbé érthetőek.
A „szeretetgombóc” sikert aratott a csoportban, de azért nem mindenki akart „töltelék” lenni. Az autizmusban érintett fiataloknál csak javasoltam a gyakorlatot, szívesebben is maradtak a gombóc szélén vagy távolabb.
A „Bőrönd” gyakorlatban a fiatalok összeírták kis és nagy sérelmeiket, csalódást, rossz élményeiket, többeknél nagyon sok cipelnivaló akadt. A végén egy általunk kitalált rítussal összegyűrték és bedobták a terem közepére állított papír-szelektív kukába. A határozott összegyűrés, sőt papírtaposás után látványos volt a megkönnyebbülés valamennyiüknél.
A „Vonaljátéknál” a csoportra szabott kérdéseknél meglepődtek egymás válaszain. Több megbocsátással kapcsolatos téma is előkerült. Van, aki a családjában évek óta tartó neheztelést tapasztal, míg mások a napi szintű megbocsátást gyakorolják inkább.
A csoporttal úgy döntöttünk, hogy közösen tervezünk és készítünk egy megbocsátást jelképező szívet. Színekkel sikerült ábrázolni, ahogy a haraggal teli szív átváltozik és felszabadult, ragyogó szívvé válik. Az osztálytermünkben jól látható helyre tettük, hogy mindig emlékeztessen a megbocsátás fontosságára.
A témát záró babzsákos játékunk lehetőséget adott a csoportban esetlegesen megbújó neheztelések rendezésére. A játékba én is bekapcsolódtam. Annak adtuk tovább a babzsákot, akitől bocsánatot szerettünk volna kérni. A „Sajnálom, hogy” kezdetű mondat többször hangzott el mindenkitől. Most először történt, hogy a fiatalok könnyek között bocsátottak meg egymásnak olyan sérelmeket, amelyekről korábban nem is sejtették, hogy a másiknak fájdalmat okoztak. Megállapítottuk, hogy a csoportunkban a legtöbb megbántottság félreértésekből adódik.

Képek