Boldogságóra Program

„A magány az soha nem pozitív. A magány azt jelenti, hogy egyedül vagyok minden gondommal, bajommal, nincs társam, nincs egy megértő szív, akihez forduljak, nincs a közelben egy együtt érző lélek.”

Társas kapcsolatok ápolása
A mai világban az egyik legfontosabb teendő a társas kapcsolatok kiépítése és megtartása. A gyerekek egyre jobban elszigeteltek, sokszor álomvilágban élnek a telefonjaikkal. A csevegő oldalakon beszélgetnek „újmagyarul”, teljesen személytelenül. Sokszor olyanok is értesülnek az érzéseikről, akik nem is ismerik őket, ezért nem is értik meg őket. Törekedni kell arra, hogy olyan emberekkel legyenek kapcsolatban a közösségi oldalakon, akik egyébként is sokat jelentenek számukra, és ne hagyjuk, hogy a felületes online csevegés vegye át az értelmes beszélgetések helyét a való életben. társas kapcsolatok ápolásával, szerintem minden órán találkoznak. Barátságról, a felszínes érzelmekről sokat beszélgetünk. Erről szól a szociometriai mérés, amit minden évben megcsinálunk. Innen is látom, hogyan alakulnak a baráti viszonyok és ki kerül ki a perifériára. Kértem, hogy írják le, hol látják a helyüket az osztályban. Volt egy-két meglepő válasz, kiderült olyan tanulóról, akiről azt hittem a társaság ereje, mozgatója, valójában nagyon magányos.
A társas kapcsolatok létrehozása, ápolása mindennapi feladat, mivel:
Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressen és szeressék.
Szükségünk van másokra, és másoknak is szükségük van ránk.

Ennek az órának a keretében több feladatot is csináltunk. Az egyik az volt, hogy egy lakatlan szigetre kivel vagy mivel mennél el egy hónapra. Három választási lehetőség volt: ember, háziállat, mobiltelefon. Azért ilyen esetekben derül ki, hogy igazán társas lények vagyunk, mivel csak páran választották a mobilt.
A másik feladat volt, hogy egyik gyereknek bekötöttük a szemét és így látatlanba válasszon ki egy osztálytársát, utána levettük a kötést és el kellett mondania, hogy lehetne-e a barátja: igen vagy nem, ezt meg kellet indokolni.

A magányos törpe
„Naftalin, a törpe ma is magányosan sétálta körbe birtokát, hiszen valamiért egy ideje senki feléje sem nézett.” Üres és színtelen volt a világa.
Miért is van egyedül? Miért mogorva? Pedig régen látogatta családja, voltak barátai, a nagy birtoka állandóan vidámsággal, nevetéssel volt tele. Mi történt? Talán senki nem tudja a választ, az biztos, hogy mindenkit elmart maga mellől. Falat épített maga köré, nem jár hozzásenki.
Egyszer, amikor sétált mogorván a nagy birtokán, egy labda repült be az udvarába, a mérges Naftalin láb elé. Már pont arra készült, hogy tönkreteszi a játékot, amikor sírásra lett figyelmes. Egy kicsi törpfiú állt megszeppenve a kapuja előtt és potyogtak a könnyei. Remegve nézett az öreg törpére, mivel hallotta Naftalin mogorvaságát.
-Ühüm, ühüm- csak ennyit tudott kinyögni Picur, a törpfiú.
-Mi van, nem tudsz beszélni? A labdádat most kilyukasztom és a fejedre húzom, mivel megzavartad magányomat! – zsémbeskedett Naftalin.
-Kérlek, ne! Add vissza, nincs más játékom, ha elveszed édesapám egyetlen ajándéka is elveszik.- könyörgött a kis törpe.
-Vegyen másikat! –
– Nem tud másikat venni, mivel élelemre kell a pénz. – mondta Picur.
Lassan a kis törpe kibújik a bokor mögül és szembekerül a méregzsákkal. Mikor Naftalin meglátta, meghökkent, mivel nagyon emlékeztette a sajátfiára, akivel már nagyon régóta nem találkozott.
-Hogy hívnak- kérdezte megenyhülve.
Pi-pi-picurnak- dadogta félelmében. A mogorva belenézett a fényes könnyes szemekbe, eszébe jutott milyen egyedül is van és hogy hiányzik neki a családja.
–Visszaadom, ha bejössz és velem is játszol. – Picur minden bátorságát összeszedte és belépett a nagy udvarra, ahol már hosszú ideje csend volt. Nagyon félt, először félénken dobálta a labdát, később belemelegedtek a játékba, hangos kacagással lett tele a csupasz udvar.
-Holnap is, gyere el!- utasította Naftalin. A kicsi törpfiú minden nap eljött, majd hozta a barátait és szüleit is. Kiderült, hogy az édesapja, Naftalin rég nem látott fia.
Naftalin élete megváltozott, vidámsággal, kacagással lett tele a háza.
-Nem is tudom, hogy élhettem ilyen színtelen világban? – kérdezte magától.
– Milyen jó, hogy megoszthatom az örömömet és a bánatomat másokkal is. – mondta a családjának.

Képek