Boldogságóra Program

Beszámoló
Valóra vált álom
Amikor december 4.-én reggel felébrettünk, azt hittük, hogy osztályunk számára ez egy ugyanolyan nap lesz, mint a többi. Karácsonyi lázban ég az egész világ. Az órákon a tanító néni sokat beszél Jézus Krisztus születéséről, életéről és legfőképp a szeretetről. Szót ejt az emberi érzésekről, a segítségnyújtásról. Milyen jó érzés az emberi szívnek, ha segíthet egy elesett, vagy csak egy megfáradt emberen, de a tanítási órák alatt az is mindig elhangzik, hogy nem csak ilyenkor kell jónak lenni, ha nem egész évben.
Osztálytársunk Laura nagyon szeretett volna karácsonyra egy kiskutyát. Mivel nem kertes házban laknak a szülei nem engedték meg neki. A tanító nénivel minden évben ellátogatunk a kutyamenhelyre. Ilyenkor viszünk az állatoknak apróságokat, finomságokat, valamint egész évben gyűjtjük a kupakokat az üvegekről, mert ezek leadásából is tudnak élelmet venni a kutyáknak. Így volt ez december 4. – én is. Az összegyűjtött kupakokat mentünk leadni, és minden egyes gyerek még valami kis finomsággal is kedveskedhetett a kutyáknak.
Ahogy a menhelyre értünk minden kutyus a lábunk körül járkált, szagolgattak, játszottak velünk. A tanító néni nem győzött bennünket figyelmeztetni: Rá ne lépj, vigyázz, mert a lábán állsz! Osztálytársunk Laura eltűnése a nagy lázban nem is tűnt fel nekünk, csak a tanító néni hangos kiabálására lettünk figyelmesek: Laura merre jársz? Gyere ide te is közénk, vissza az udvarra! Ne futkoss a szomszéd udvarán! Mért mész oda? Hisz a kutyusok itt vannak.
-Tanító néni, kérem, tessék idejönni, itt is van egy kutyus, nagyon beteg, több napja nem ehetett! Láncra van verve! Szegény kutyus, olyan alázatos, nagyon szépen kérem segítsünk rajta!
A látvány valóban szörnyű volt, de vajon, hogyan segíthetnénk?
Érdeklődni kezdtünk a menhely tulajdonosánál, hogy kié is a szomszéd telek, kik is laknak ott?
Bizony két hete nem lakott már ott senki, a kutyus pedig úgy el volt bújva, hogy nem is lehetett észrevenni. Szerencséje volt a négylábúnak. Laura szemfülességének köszönhető, hogy észrevette a meggyötört állatkát. Nagyon gyenge volt szegény, talán meg sem éri a karácsonyt. Levertük róla a láncot, próbáltunk enni és inni adni neki, de sajnos nem evett, de egy keveset ivott.
– Kedves gyerekek ki kell hívnunk hozzá a doktor bácsit, ő majd tudni fogja, hogy mi is a teendő ilyen esetben. – szólt a tanító néni.
Így is lett. Egy gyors telefont követően megérkezett az állatorvos. Az erőtlen kutyát betette az autójába, hogy elvigye a rendelőjébe, de túl sok jóval senkit nem bíztatott.
Az egész osztály nagyon szomorú volt, Laura pedig zokogott.
A tanító néni könnyes szemmel felénk fordult:
– Gyerekek ne adjátok fel, imádkozzatok, kérjük közösen Isten áldását, szeretetét gyógyítsa meg nekünk ezt a kutyust.
Innentől kezdve minden reggel imádsággal kezdtük a napot. Szeretettel a szívünkben gondoltunk a kutyusra. Annyira jó érzés volt, hogy mindannyian ugyanazért imádkozunk, hogy mind ugyanazt akarjuk, hogy egy célunk van, az, hogy a kutyus meggyógyuljon.
Két hét telt el azóta. A kutyus jobban van, él, már eszik is, az orvos szerint most már jó esélye van a gyógyulásra, az életbe maradásra. Nem beszélve arról, hogy a tanító néni és Laura osztálytársai meggyőztek Laura szüleit, engedjék meg a kislánynak had fogadhassa örökbe a kutyust. A szülök végül beleegyeztek az örökbefogadásba.
Talán ez volt az a pillanat, amikor megértettük amiről a tanító néni már hetek óta beszél. A kölcsönös segítségnyújtás, a szeretet a szívünkben, a hála, az Istenbe vetett hit. Laura boldogsága, ami ő általa a mi szívünkbe is beköltözött, hisz mi is hozzájárultunk a kutyus örőkbefogadásához.
Megtanultuk,
„ hogy csak egy Isten létezik, ugyanakkor számtalan út, amelyen eljuthatunk hozzá. A legfontosabb közülük a szeretet. A szívünkkel pedig mindig megérezzük, mit kér tőlünk a szeretet“.
Jeanne Kalogridis
(Kis csemeték/nagy csemeték csoportja, Noszkai Czibor Barbara-Boldogságóra-oktató)

Képek