Boldogságóra Program

Megismerkedtek a gyerekek az optimizmus és pesszimizmus fogalmával. Szituációs játékkal megelevenítették, hogy viselkedik egy-egy hétköznapi helyzetben az optimista, illetve a pesszimista ember.
Eleanor H. Porter: Az élet játéka című könyv bemutatása után felolvastam nekik az 5. fejezetet, melynek címe: A játék. Ebben a főhős, Pollyanna elmeséli újdonsült barátnőjének azt a játékot, melyet még édesapjától tanult:

,,A papa tanított rá. Egész kicsi korom óta játszom. A nıegyleti
hölgyeket is megtanítottam. Azok is játszották, – legalábbis néhányanközülük.
– Én ugyan nem sokat értek a játékokhoz, de azért csak mondja el, Pollyanna kisasszony,
miben áll.
Pollyanna nevetett, de kicsit szomorkásan. A szürkületben arcocskája nagyon sápadtnak és
keskenynek látszott.
– Akkor kezdıdött, amikor a mankók érkeztek a missziós-hordóban…
– Mankók??
– Igen. Tudja, annyira szerettem volna egy babát. Papa kérte is, hogy küldjenek, de amikor
megérkezett a hordó, a hölgy visszaírt, hogy nincs benne baba, csak egy pár kis mankó. Elküldte,
hátha valami gyerek mégis hasznát veszi. Akkor kezdtük játszani a játékot.
– No én aztán igazán nein értem, mi játszanivaló van egy pár mankóval! – jelentette ki Nancy
kicsit ingerülten.
– Éppen az az érdekes benne. Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk – magyarázta
Pollyanna komolyan. – És mindjárt a mankókon kezdtük.
– Nohát, ezt aztán értse meg, aki akarja! Hogy lehet örülni annak, ha az ember babát kíván
és mankót kap helyette?
A kislány vígan ugrált Nancy mellett.
– Dehogy nem, dehogy nem! Bár igaz, hogy az elején én sem értettem – ismerte be. – De
papa megmagyarázta.
– Akkor maga pedig magyarázza meg nekem – szólt Nancy kurtán.
– Ó, libuska! Hát annak örültem, hogy nincs szükségem rá! – vágta rá Pollyanna büszkén. –
Nagyon egyszerő a játék, ha az ember már belejött!
Nancy kicsit ijedt oldalpillantást vetett a kislányra.
– Hát ez aztán igazán furcsa gondolat!
– Dehogy furcsa! Inkább nagyszerő! – lelkesedett Pollyanna. – Azóta is mindig játszottuk.
És mennél nehezebben megy, annál érdekesebb. Igaz, hogy néha nagyonis nehéz, – például,
amikor a papa elment a jó Istenhez, én pedig itt maradtam a nıegyleti hölgyekkel.
– No meg, ha egy rongyos, üres kis padlásszobában kell laknia! – Tódította meg Nancy.
Pollyanna nagyot sóhajtott.
– Hát igaz. – Ez is nehéz volt, különösen az elsı pillanatokban. Kicsit árvának éreztem magam!
Sehogysem ment a játék, mert annyira kívántam volna szınyeget, meg függönyt, meg
képeket! Aztán eszembejutott, milyen csúnyák a szeplıim és ha nincs tükör, legalább nem
látom ıket, meg az ablakkeretben megláttam az „én” képemet: a kilátást, – és akkor már tudtam,
minek kell örülnöm! Ha az ember szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, el
is felejti azt, amit tulajdonképpen kívánt, mint például akkor a babát.
Nancy nagyot nyelt.
Pollyanna újból sóhajtott.
– Általában nem megy nagyon nehezen a dolog, hamarosan eszembejut, minek örülhetnék.
Nagyon szép játék! A papa… – Pollyanna hangja kicsit elakadt, – a papa mindig játszott velem.
Most persze nehezebb lesz, mert egyedül kell játszanom.”

Elhatároztuk, hogy mi is elkezdjük a ,,játékot”, és a következő órán elmeséltük, hogyan sikerült.