Boldogságóra Program

Boldogságóra-tanár: Bieber Mária
Osztály: Mosolykedvelő 6/c

Október hónapban is két boldogságóránk volt: a hónap elején egy témabevezető, a hónap végén pedig egy témazáró foglalkozás.

Az optimizmus lényegét két fakanálbáb (Derűs Dóri/Derűs Dani és Borús Borka/Borús Béni) segített nekünk minél jobban megérteni és a derűlátást gyakorolni.

Megismerkedtünk Marie-Louise Vert: Mese a kőről, aki mindig elégedett volt című írásával is. Végül történetünk is elkészült saját hétköznapi tapasztalataink mozaikjaiból összerakva. Íme:

Két fakanálbáb és egy jó ötlet

Hol volt, hol nem volt, Valaholország kellős közepén volt egyszer egy iskola, abban egy mosolykedvelő kis csapat. Persze, nem volt mindig mindenkinek mosolygós kedve, de annyi bizonyos, hogy nevetni és örülni jobban szerettek, mint búslakodni, és a kihívásokat, érdekes feladatokat is kedvelték.

Egy szép őszi napon különös látogatók érkeztek az osztályfőnöki órára. A gyerekek csodálkozva nézegették a két vendéget, azaz a két fakanálbábot, akik szegről-végről rokonok voltak. Bizony volt is rajtuk mit nézni, mert elég furcsán viselkedtek: hol fancsali képet vágtak, és mindenbe belekötöttek, mindenben hibát találtak; hol meg szélesen mosolyogtak, és a rossz dolgokban is észrevették a jót, és a szomorú helyzetekben is meglelték a tanulságot.

Amikor például becsengettek, Fecó még a szőnyegen tologatta a kedvenc autóit, és Thomassal, a mozdonnyal éppen hosszú útra indult volna. A vendég fiúcska odaszaladt mellé, és ajkait biggyesztve megszólalt:

– De kár, hogy becsöngettek, és én nem próbálhatom ki ezt a remek játékot! Én mindig lemaradok a legjobb dolgokról.

Fecó kerekre nyílt szemmel nézett rá, miközben betolta a garázsba a járműveket.

– A következő szünetben megint lesz lehetőség játszani velük – jegyezte meg vigasztalóan. – Akkor majd megmutatom neked melyik gurul a leggyorsabban – tette még hozzá. Erre a kislány is odafordult, és lelkesedve mondta:

– Én is szívesen játszom majd veletek. Rendezhetnénk egy izgalmas autóversenyt!

Aztán a tanár néni kérésére leültek a kisasztal köré, és a vendégek bemutatkoztak. De milyen furcsán! A nevetős arcú kislány azt mondta:

– Sziasztok! Én Derűs Dóri vagyok. Örülök, hogy itt lehetek köztetek.

A legörbülő szájú fiúcska meg azt mondta:

– Engem Borús Béninek hívnak, és tudom, hogy engem itt senki sem szeret.

Ám mielőtt még a gyerekek megszólalhattak volna, a két fakanálbáb, minthacsak a sarkán megfordult volna, hirtelen megmutatta a másik arcát is. A leányka szomorúan kijelentette:

– Borús Borka vagyok. Sajnálom, hogy máris elrontottam a kedveteket.

Mire a kisfiúbáb mosolygósan sietett megnyugtatni a szomorkodó kislányt:

– Dehogy is rontottad el, Borka, a kedvünket, Derűs Dani vagyok, és nézd, a gyerekek is mind barátságosan mosolyognak rád. Bízzál bennünk!

Szóval így ment ez egész órán, a fakanálbábok hol az egyik, hol a másik arcukat mutatták, hol borúlátó, hol derűlátó megjegyzéseket tettek. A gyerekek meg csak figyelték őket, és közben azon gondolkodtak, vajon melyikük az, amelyik az ő szívükből beszél.

Sokminden szóba került ezen az órán. Kiderült például, hogy az egyik gyermek délután neveletlenül viselkedett, és emiatt beírást kapott az ellenőrzőkönyvébe. Borús Borka erre szomorú arccal azt mondta:

– Mindig a felnőtteknek van igazuk. Szerintem ez nem igazság!

Ekkor Derűs Dani elgondolkodva kijelentette:

– Amikor én tavaly beírást kaptam, mert visszabeszéltem Vilma néninek, az osztályfőnökünknek, nagyon bántott a dolog. El is határoztam, hogy máskor nem beszélek tiszteletlenül vele, és ezt sikerült is eddig megtartanom. Vilma néni mostanában gyakran meg is dicsér a jó magaviseletemért.

Ezután Zsuzsi elmesélte, hogy a kedvenc tengerimalacát Pötyinek hívják, és alig várja már, hogy hazamenjen, és játszhasson vele. Erre Derűs Dóri azt mondta:

– Nekem kutyusom van! Fehér színű, és én is nagyon élvezem, amikor otthon vagyunk, és együtt labdázunk.

Bezzeg én nem örülök, amikor a zoknimat megtalálja és elviszi, vagy amikor a kedvenc cipőmet a fogaival kicsipkézi! – morgolódott Borús Béni.

Bármit mondtak a gyerekek, valamelyik fakanálbábnak mindig akadt valami lelombozó hozzáfűznivalója. Még szerencse, hogy a másik résen volt, és a rosszkedvű megjegyzést jókedvűre fordította.

Végül a tanár néni azt kérte a gyerekektől, segítsenek, hogyan tudnák a fakanálbábokat megtanítani arra, hogyha a búval bélelt arcukat mutatják, akkor is tudjanak optimisták lenni.

Némi fejtörés után megszületett az ötlet:

– Készítsünk optimistaszemüveget Borús Borkának és Borús Béninek! Hogyha azt felteszik, ők is képessé válnak majd a derűs gondolkodásmód megtanulására.

– Ez remek!- mondta a tanár néni. – Ezt a varázslatos szemüveget egyszer-egyszer mi is kölcsönkérjük tőlük, ha úgy adódik.

Nektek is szívesen kölcsönadjuk, ha szükségetek lesz rá.

Képek