Boldogságóra Program

Óvodaváltás és egészségügyi okok miatt két hónapra kimaradtam az óvodai életből, ezért december elején újra kellett kezdenem az ismerkedést, a gyermekek és szüleik, valamint az óvodapedagógus kollégák körében. Karácsony előtt a gyermekek létszáma is nagyon lecsökkent a különböző megbetegedések miatt, ezért könnyebb volt az ismerkedés. A csoport életkori összetételét tekintve a 3 évestől a 4 évet már betöltött gyermekek járnak a csoportomba. Nemek szerinti megoszlásban a kislányok hatan vannak, a többi 18 kisfiú. Tervezésnél a fiúk magas létszámával számolok és többnyire a fiús játékokat építem be a foglalkozásba. Egyénileg is nagyon eltérő a gyermekek értelmi, érzelmi, anyanyelvi képességei.
A végrehajtás során a boldogságóra tervben leírt pontok szerint valósítottam meg a tevékenységet. A foglalkozást egy relaxációs gyakorlattal kezdtem, amely az „Égig érő fa vagyok…” kezdetű mozgásforma volt. Mivel a mozgás alapvető tevékenység a gyermeknél, ezért mindenki aktívan részt vett benne viszont a hozzákapcsolódó mondókát csak néhányan mondogatták velem. A mozgás lehetősége egyből mosolyt csalt a gyermekek arcára. Ezt követően a meséhez készülve kértem a gyermekeket, hogy foglaljanak helyet a szőnyegen. Úgy szerveztem a mese előadását, hogy az eszközök már ki voltak készítve, csak egy terítővel voltak letakarva. Az előadott mese címe: „Egérke piros szegélyes kék kabátja” volt. A csoport tagjai csendben nézték, hallgatták végig ezt a történetet és látszott a szemükön, az arcukon, hogy teljesen elmerülnek a látványban. Érezhető volt, hogy a vizuális képek mennyire megragadják, motiválják őket és elindították bennük a mesejelenetek mesefilmmé formálódását. A motivációs eszközök esztétikusak és nagyon megtervezett képek voltak, amellyel az érzelmi viszony kialakítását és esztétikai fogékonyságukat is fejleszteni kívántam. Az erkölcsi nevelés során a „jócselekedet” fogalmának megértését tűztem ki célul. A mesehallgatást követően olyan kérdéseket tettem fel, amelyek egyértelművé tették a fogalom jelentését. A hét többi napján is megjelent a mese, amelyet minden alkalommal csendben és áhítattal hallgattak végig.
Utána következő játék kelléke, egy mellény volt, amely lehetett volna piros szegélyes kék kabátka is. Odaadtam a csoportom legnagyobb gyerekének és kértem, hogy ajándékozza meg ő is valamelyik csoporttársát. Aztán ő is ajándékozza tovább és így tovább. Amikor már mindenki megkapta és továbbadta, akkor megkérdeztem tőlük, hogy mi volt a jobb érzés, amikor adtátok vagy amikor kaptátok. Természetesen minden gyerek felemelte a kezét, hogy ő kapni szeret. Már kevesebben voltak, akik adni is. Ez a jelenség még ebben a korban nagyon természetes. Ennek a tanításnak az a lényege, hogy a gyerekekben kialakítsuk az adás – kapás élményét. Az ajándékozásnál többnyire a barátok egymásnak adták át a mellénykét és a végén már kérni kellett, hogy mely társukat ajándékozzák még meg.
Utána felállítottam őket a szőnyegről és kértem, hogy álljanak egymás mögé és tegyék terpeszbe a lábukat, így alakítottuk ki az alagutat. A legutolsó gyermek elkezdett bújni a lábak alatt és a sor elejére állt. Jött a következő gyerek és így tovább. Ezt a játékot a hét minden napján eljátszottuk a kérésükre. Továbbiakban kiszínezték a jócselekedetek jelét, a szivecskét. Közben szólt „Bagdi Bella: Jól csak a szívemmel láthatok…” kezdetű dala. A színezést követően mindenki táncolhatott, mozoghatott a zene ritmusára.

Képek