Boldogságóra Program

Megbocsátani annyi, mint szeretni

Sajnos a hónapot nem tudtuk teljes egészében együtt tölteni a gyerekekkel, hiszen a vírushelyzet miatt az első két hétben online oktatás zajlott. A hónap dala viszont így sem volt újdonság számukra, hiszen még a program kezdetekor megismerkedtünk vele. A megnyugtató dallam hamar a kedvencünkké vált, a benne lévő varázsszavak (Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm. Szeretlek!) pedig szeptember óta minden nap velünk voltak a teremben (meg persze a szívünkben is).

Az óra elején beszélgettünk arról, hogy bántotta-e már meg őket valaki. Kíváncsi voltam, van-e olyan ember, akire haragszanak. A gyerekek sok-sok nevet írtak fel a papírjukra, és közben próbáltak nagyon mérges arcot vágni. Egyetlen kislány volt, akinek üres maradt a lapja, ahogy elmondta, ő jószívűnek tartja az embereket, senkire sem haragszik. Milyen jó lenne ennyire tiszta szívűnek lennünk!
Az óra másik nagy meglepetése egy olyan kislány volt, aki legalább 8 embert írt fel, osztálytársat és egyéb ismerősöket egyaránt, akikre mind haragszik. Még nem tudja, miért, de ő egy krumplival lett gazdagabb, amit minden nap mindenhová „cipelnie” kell. A kísérletünk pár hét múlva fog véget érni…

Ennél nehezebb kérdésnek bizonyult, hogy vajon ők bántottak-e meg már valakit. Meglepően sokan mondták azt, hogy senkit sem, de aztán szép sorjában mégis kiderültek olyan dolgok, amikről nem is gondolták, hogy az a másik félnek rosszul eshetnek. Volt köztük visszabeszélés, otthoni csúnya viselkedés, sértő megjegyzések, egymás kinevetése, és még sorolhatnám. A gyerekek megértették, miért is bántóak ezek a dolgok. Mindenkinek lett olyasvalakije, akitől bocsánatot tud kérni. Mindenki készített egy szív alakú bocsánatkérő kártyát, melyre ráírták, hogy kinek szánják, illetve azt is, hogy Sajnálom! Az osztálytársaknak szóló bocsánatkéréseknél látszódott, mennyire nehéz a másik szemébe nézni, és elmondani, hogy Kérlek, bocsáss meg!… de mindenhol megbocsátásra leltek, öleléssel zárult minden bűnbánat. Tudom, hogy akinek otthon volt ezzel dolga, nekik is mind megbocsátottak, hiszen sok-sok ölelkezős képet kaptam a szülőktől. Meglepő(?) módon én is kaptam egy kártyát, rajta, hogy „Tanárnő! Sajnálom!”. Hát persze, hogy őrá sem lehet haragudni!

Az óra végi mozgással egybekötött relaxációs gyakorlat közben öröm és szeretet volt a teremben. Mindenki megbocsátott mindenkinek, újra mosoly volt az arcokon.

Tényleg „csak” ennyi lenne? Bocsánatot kérünk, megöleljük egymást, és minden szeretetben megy tovább? Felnőttként sok mindent átélve tudom, hogy nem szabad sosem haraggal a szívünkben lefeküdni, mert tényleg nem tudhatjuk, mit hoz a reggel. De sajnos tudom azt is, megbocsátani talán még a bocsánatkérésnél is nehezebb… őszintén mondom, még a saját utamat járom, nem érkeztem még meg… de legalább itt van előttem a gyerekek őszinte példája, most én tanulok Tőlük. Köszönöm…

Képek