Boldogságóra Program

Az órák legtöbb részét légzőgyakorlatokkal szoktam kezdeni, de ebben a hónapban már teljesen mellőzni kényszerültem a járványhelyzet miatt. Helyette a fény vezetése gyakorlattal kezdtünk kicsit „átmelegítve” magunkat.
Ezt követően a „Mit hoztál ma?” elnevezésű gyakorlattal kezdtünk, melyet én kezdtem, hogy megkönnyítsem a dolgukat. Nehezen ment nekik, így meg kellett engednem, hogy bármilyen betűvel kezdődhessen a szó, amivel megérkeztek. A bemelegítések után páros munkában bemutattak egy-egy jócselekedetet, a többieknek ki kellett találniuk, hogy miről is van benne szó. Ezek után pedig a kézikönyvben szereplő történettel ismerkedtünk meg, s beszélgettünk olyanokról is, hogy vajon miért pont egy paralimpiai rendezvényen játszódhatott le ez az esemény; miben mások ezek az emberek; miért sokkal segítőkészebbek, toleránsabbak, s hogy mások nem lehetnek-e hasonlóan szociálisak.
Versenyt indítottunk egy hétre, a „Csalj mosolyt az arcokra!” nevezetűt. Nyomtattam nekik táblázatot, amiben vezethetik; s megbeszéltük a szabályokat. A jutalmat a szünet előtti utolsó tanítási napon kapták meg, bár a versenyt hamarabb lezártuk. Úgy döntöttem, hogy két tanulót díjazok (csokit és saját készítésű angyalkát kaptak), mert egyrészt magasan a többiek fölött teljesítettek, másrészt egyikük fiú, másikuk lány. Így gondoltam igazságosnak.
Decemberben adventi naptárat is készítettünk, a róluk készült csoportos képeket szúrtuk ki a faliújságra egy fenyőformára. Sokkal több képet nyomtattam, mint amennyi kellett volna, (a múlt évekből is), boldogan válogattak köztük. Ebben felhasználtuk a múlt havi „Néma fotós” gyakorlat jobban sikerült képeit is. Ezt a képet töltöm fel ebben a témakörben.
A tanulók megajándékozták egymást. Kihúztuk a neveket, ahogy szoktuk, és kis meglepetéssel készültek.
Sajnos szomorú esemény is történt nálunk: egy tanuló távozott az osztályból (dec. 14-én!; karácsony előtt) hosszú hercehurca után, ugyanis nevelt gyerek lévén áthelyezték 7 hónapos bizonytalanság után új nevelőszülőhöz az édesanyja közelébe, aki néhány éve a Dunántúlra költözött. Egy emlékkönyvvel engedtük útjára, melybe mindenki írt néhány gondolatot, s teleraktuk fényképekkel is. (Kicsit visszacsúsztunk így a társas kapcsolatok témához, de volt köze a jócselekedetekhez is…) Osztályfőnöki órán elbúcsúztunk tőle.
Amiben még fejlődnünk kell: a jótékonykodás. Iskolánk csatlakozott a Mosolymanó programhoz, az osztályom azonban nem vett részt rajta, hiába próbáltam reklámozni a körükben. Tény, hogy sok a hátrányos helyzetű, problémás tanuló (család), de szerintem nemcsak azt kell megtapasztalniuk, hogy milyen állandó támogatásban részesülni, hanem azt is, hogy milyen az, ha ők támogatnak másokat (egymást szívesen megajándékozzák, de ismeretleneket nem). Tény, hogy sokan élnek nehezebb körülmények között, de nem mindenki. Jövőre erre kell a legnagyobb hangsúlyt fektetnem.

Képek