Boldogságóra Program

Naftalin, a törpe ma is magányosan sétálta körbe birtokát, hiszen valamiért egy ideje senki feléje sem nézett. Rég nem találkozott egyetlen kertszomszédjával sem, mintha már ezer éve elnéptelenedett volna a faluja.
– Különös ez az egész! – gondolta magában.
– Mi történik körülöttem és miért pont velem esik ez meg? – egyre csak ezt forgatta a fejében.
Amióta ez a hallgatag mozdulatlanság vette körül a birtokát, még a kertészkedésben sem lelte az örömét.
Ez a napja is ugyanúgy kezdődött, mint bármely másik, kibújt a pihe-puha ágyából, tisztálkodott, s kilépett a bársonyosan friss illatú levegőre. Hiába szemlélte végig a birtokát, nagyon egyedül érezte magát. Ahogy törp’ módjára töprengett és sétálgatott kedvenc paradicsomültetvénye mellett, néhány furcsa dologra lett figyelmes. Először is, egy terméseitől roskadozó óriás paradicsompalántát vélt felfedezni, majd ami még ennél is különösebb volt, hogy az ültetvénye szélén egy szoborrá kövült, hamuszürke ruhát viselő férfi állt mozdulatába dermedve, kezében egy üres kémcsővel. Hirtelen felrémlett Naftalin fejében:
– Hiszen egykoron naponta találkoztam én ezekkel a szorgosan serénykedő emberkékkel a falunkban! Vajon most miért áll ott, és mit keres itt az én kertemben?
Naftalin nézegette, vizslatta nagy szemeivel a különös figurát, majd közelebb merészkedett hozzá. Hiába próbálta megérinteni, az nem mozdult.
– Hahó! Kérlek, szólalj már meg! Legalább egy szót mondj, vagy illendően üdvözölj engem!
Szólongatta a fura emberkét, de az sehogy sem nyitotta beszédre a száját.
Naftalin tovább próbálkozott.
– Különben is, mit csinálsz te az én kertemben?
Ahogy ezt kimondta tüstént eszébe villant; miért is ne segíthetne neki a kertészkedésben ez az ismeretlen személy? Így aztán legyintett rá, és ezt mondta:
– Tudod mit! Maradj itt, ahogy vagy!
Miután az ismeretlen szoborlénnyel történő barátkozása kudarcot vallott, bánatosan összeszedte a csodás óriásparadicsomokat és elindult szerény kis lakába. Gondolt egyet, hogy e fura történéseket és ügyes-bajos dolgait elpanaszolja szeretett öreg barátjának, a tónak.
Így is tett, leült jól megszokott búvóhelyére a hallgatag tó partján. Igaz, nem kellett volna elrejtőznie senki és semmi elől, mert régóta magányosan teltek a napjai.
Belefelejtkezve szemlélte a hullámok fodrozódását, s a rajba szegődött halacskák fickándozását.
– De jó nektek, kis halacskák! Bárcsak nekem is lennének barátaim, társaim! – sóhajtozott.
– Bárcsak ne kellene nap, mint nap egyedül ébrednem, egyedül kertészkednem! Olyan jó volna, ha lenne kivel beszélgetnem! Szépen kérlek jó öreg barátom, segíts rajtam! – könyörgött szipogva, orrát fújva, könnyes szemét törölgetve Naftalin. Majd még csendes hüppögéssel ezt kérdezte:
– Felelj tó! Mit tettem én, hogy senki felém sem néz? Nem emlékezem arra, hogy bárkit is megbántottam volna!
A tó csak hallgatott és egyre csak hallgatott, de hirtelen, örvénylő sebességgel egy csodálatos tündér emelkedett ki a habjaiból. Naftalin azt hitte kápráznak a szemei. Szinte elalélt a csodálkozástól, s csak akkor ocsúdott fel, mikor a tündér megszólalt.
– No, kedves törpém! Jól figyelj!
– Figyelek, hallgatlak – felelt erre izgatottan Naftalin, s zavarában igazgatni kezdte piros kis sapkáját.
– Jól tudom, hogy miért vagy magányos. Mindent hallottam abból, amit a tónak panaszoltál. Te valóban semmi rosszat nem tettél. Viszont egy percig se szomorkodj tovább, ha megfogadod a tanácsom, egy szempillantás alatt megváltozik minden körülötted – nyugtatta lágy, selymes hangon a tündér Naftalint.
– Tudod, ezek a hallgatag és mozdulatlan szobrok a te kis falud érző szívű lakói, akiket egy gonosz és szívtelen boszorkány elátkozott, mert féltékeny lett a mosolyukra, segítőkészségükre és a barátságaikra. Csak te tudsz rajtuk segíteni, hiszen ők egykoron a te barátaid voltak.
– De, de hogyan segíthetnék pont én? – kérdezte a törpe nagy csodálkozással.
– Úgy, ha éjfél előtt egy perccel mindenkit szívből megölelsz, s mire a templom nagyharangja éjfélt kongat, az átok megtörik, s a megkövült szürke szobrok feléledve magukhoz térnek.
– Köszönöm, köszönöm! – de ezt már futtában kiáltotta oda a tündérnek Naftalin.
Szaladt is vissza a falujába, ahogy csak bírt, s mindenkit, akit mozdulatába szilárdulva látott az utcán állni, azt mind teljes szívből, barátsággal jól megölelte.
Mire a toronyóra elütötte az éjfélt – lássatok csodát! – a szobrok életre keltek, s a falu lakói újra vidáman, egymást jókedvűen köszöntve siettek tova.
Naftalin örömében fütyörészve táncolt, ugrált, akivel csak tudott váltott néhány kedves szót, boldog volt, hogy ő űzhette el falujukból a gonoszságot, szívtelenséget, féltékenységet, s ettől kezdve újra igazi Boldogfalu módjára éltek tovább. Az ültetvényén pedig egyre-másra növekedtek a zöld kis bogyókezdemények, mert tudós barátja – aki az ő kertjében vált szoborrá – a varázskémcsőből minden reggel olyan permetet locsolt a paradicsomnövények töveire, amelytől bolondgomba módjára tízszeresére dagadtak, és roskadásig megteltek ágaik a meseszép, piros óriásparadicsomokkal.

Képek