Boldogságóra Program

Hit, remény, szeretet…
Ez a hónap az optimizmus hónapja volt. Előző hónapban csak egy feladatot tudtunk a 2. osztályos tanulóimmal elvégezni. Ebben a hónapban már bizakodóbb voltam, elhatároztam, hogy több feladattal is megpróbálkozunk.
Először a „Nevetésverseny”-nyel kezdtük. Próbáltak komolyak lenni, ellenállni a másik csapat nevettetésének. A legtöbben „beadták a derekukat” és elnevették magukat, de voltak győztesek is, akik megőrizték komolyságukat. Én csak álltam és boldogan néztem felhőtlen, gondtalan kacagásukat, próbálkozásukat.
Havi feladatnak egy olyan tabló készítését választottuk, ami az általuk elképzelt jövőjüket jeleníti meg. Kiből mi lesz 20-30 év múlva? Hogy él, milyennek képzeli el a jövőjét? Kezdetben a tanácstalanságot láttam az arcukon, de rövid beszélgetés után szárnyra kelt a képzeletük. A rajzlapon hamarosan megjelentek a vágyott álmok: nagy ház, nagy család, katona, pék cukrász… Egy kisfiú rajzán akadt meg a szemem. Kulcs volt rajta. Ő kulcs akart lenni, mert az emberek szeretik a kulcsokat. Rajza elgondolkodtatott. Vajon mi játszódhatott le a kis lelkében?
Lazításként eljátszották az „Add tovább a grimaszt! Egy kicsit furcsállották a feladatot, hiszen általában azt hallották a felnőttektől, hogy „Ne grimaszolj”! „Ne vágj ronda képet!” stb. A játék nem is volt olyan könnyű, de a jókedv nem maradt el.
Utolsó feladatként kapták az Örök mosolyt. Mivel nincs munkafüzetük, így fénymásolva kapták meg azt a tükröt, amibe belerajzolhatták „tükörképüket”. Azt a tükörképüket, amiről sugárzik az optimizmus. Ezt felragasztottuk egy kartonra és feltettük az osztály falára. Ha rossz a kedvük, bármikor belenézhetnek a varázstükrükbe. Átfutott rajtam is egy gondolat: – Talán nekem is kellene egy varázstükröt rajzolni!!! Végül rájöttem, hogy nem kell, mert ha én ezekre a rajzokra nézek és a kis alkotójukra, nekem az már örömöt jelent.

Képek